|
13 (Bach: Máté-passió, Utolsó vacsora-jelenet)
Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora, 1495-1497 (Milánó, Santa Maria delle Grazie kolostor, refektórium)
Máté evangélista a következő szavakkal meséli el az utolsó vacsora históriáját (Máté 26, 17–22. dr. Kosztolányi István fordítása):
„A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: »Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?« Így felelt: »Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.« A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti bárányt.
Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. Vacsora közben megszólalt: »Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.« Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: »Csak nem én vagyok az, Uram?«”
Képzeljük el a tanítványok megdöbbenését! Egy közülük el fogja árulni Jézust. Ha nem maga a Mester mondaná, el se hinnék. Melyikük lehet az? Talán éppen én leszek az árulója? — valószínűleg ez is megfordul egyikük-másikuk fejében.
Johann Sebastian Bach a Máté-passióban egész kis jelenetet formál az „Uram, én vagyok?” (Herr, bin ichs) köré:
Az Evangélista szavai után belép az alt szólam:
Az „Uram” (Herr) a motívum legmagasabb hangjához illeszkedik. Hogy miért? Azért is, mert felkiáltás, azért is, mert Jézust illeti meg a legfölső hang…
A „Herr” után kvint-hangközt esik a dallam, hogy az „én vagyok?” (bin ichs?) fölfelé mutató, tehát kérdő irányú kvart-ugrás legyen. És hogy még nagyobb nyomatékot kapjon a kérdés, egy szinttel lejjebb megismétlődik. Mélyebben, hiszen az indulat lassan alábbszáll:
Ugyanezt a dallamot utánozza a többi szólam. Persze, ahogy az imitációs polifónia gyakorlatában mindennapos, a témák, a motívumok nemcsak eredeti alakjukban jelennek meg, hanem kisebb-nagyobb módosításokkal. Több vagy kevesebb „bin ichs” követi a „Herr”-t, van, ahol a „Herr” fölé ugrik az „ichs” stb. stb.
Érdemes egy pillanatra a ritmikára is figyelni!
Ha mi ülnénk ott a húsvéti vacsora asztalánál, vajon nem ugyanígy reagálnánk Jézus szavaira? Hirtelen levegőt véve kapnánk fel a fejünket, elakadó lélegzettel, és csak ezek után szólítanánk meg Jézust: „…Uram!”, aztán újabb, a tagolást is szolgáló kisebb szünetek után tennénk fel a kérdést: „…én vagyok? …én vagyok?”
(Amikor a tömb végén két „Herr” előtt már nincs szünet, sőt egy-egy „bin ichs” elől is elmarad, ezt a szerkesztés számlájára írjuk. Vagy tekintsük valamely tanítvány egyéniségéhez kapcsolódó variánsnak?)
Az apostolok egyszerre is felkiálthattak volna, ahogy a Máté-passióban, később, amikor Pilátus megkérdezi a népet, hogy Barabást vagy Jézust bocsássa-e szabadon, a tömeg, mintha már régóta várta volna a kérdést, egyidejűleg kiáltja oda: „Barrabam!” Ez a megoldás itt nem lenne életszerű. A felcsattanó „Herr”-ek, a 4/4-es ütemek más és más negyedén, és különböző hosszúságú szünetekkel tagolva, zseniálisan érzékeltetik a nyugtalanító helyzetet és azt, hogy vannak, akik előbb, mások jóval később ocsúdnak föl a meglepetésből:
Az sem mindegy, hogy honnan villan elő a megszólítás: „Herr”, és hogy melyik szólamot melyik követi:
Először bemutatkozik mind a négy szólam alt, tenor, szoprán, basszus sorrendben, majd némi módosítással ismét sorra kerül valamennyi: alt, tenor, basszus, szoprán. Harmadszor újabb variáns indul útjára: tenor, alt, szoprán…, de hol a negyedik szólam? Hol a basszus?
Hányszor hallottuk a „Herr”-t?
Tizenegyszer. Tizenegyszer? Igazán megtoldhatta volna Bach még eggyel a belépések számát, hiszen akkor azt mondhatnánk: annyi az „Uram” megszólítás, ahány tanítvány ül az asztalnál. Vagy mégsem?
Nem. Bach jól tudja, hogy Jézust tizenketten veszik körül, egyikük azonban nem kérdez. Az áruló, Judás, hallgat!!
Hogy Bach ezt a jelenetet ilyen aprólékos pontossággal komponálta meg, bizonyára hihetetlennek tűnik, de két adat is erősíti.
A Máté evangélium más helyén (Máté 10, 2–4.) ezt olvashatjuk:
„A tizenkét apostol neve a következő: az első Simon, más néven Péter; aztán testvére, András, Zebedeus fia; Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámosi Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Judás, aki később árulója lett.”
Judás e névsorban is az utolsó, a tizenkettedik. Nem tartom lehetetlennek, hogy Bach, amikor írta ezt a kis szakaszt, a belépéseket szinte személyre szabva képzelte el. Például így:
Aki még mindig hitetlenkedne, csak néhány oldallal kell továbblapoznia a passió partitúrájában, illetve továbbolvasnia a Bibliát (Máté 26, 23–25.):
„»Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el« — felelte. »Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.« Erre Judás, az árulója is megkérdezte: »Csak nem én vagyok az, mester?« »Magad mondtad« — válaszolta.”
No lám, megszólal a tizenkettedik tanítvány is. A passióban — ahogy vártuk! — basszus hangon: „Én vagyok, Mester?” (Bin ichs, Rabbi?).
Judás szavai — tartalmilag — nem különböznek a többi tanítványétól. Mestert mond Uram helyett, és nála előbb áll a „bin ichs” — ennyi az eltérés. Miért feleli Jézus mégis ezt: „Magad mondtad” (Károli Gáspár fordításában: Te mondád). Hát, Judás semmit sem mondott!
Mégis elárulta magát, csak amit az Írás nem tud érzékeltetni, Bach a dallamrajzzal adja tudtunkra. Judás ellenkezőképpen kérdez, mint a többi tanítvány. Nemcsak a szavak sorrendje fordul meg, hanem a „bin ichs” iránya is. A tanítványok emelkedő kvartja: kérdés. Judás ereszkedő kvintje (a kvint a kvart megfordítása!) állítás, beismerés. Hiába rejti el az „ichs” szócskát a lehető legmélyebbre és hiába emeli a „Rabbi”-t jóval magasabbra, Judást szavainak hanglejtése árulja el:
Ezek után semmi meglepő nincs Jézus válaszában: „Du sagests”, hiszen Judás voltaképpen nem is kérdezett…
(Előző változata megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1983. augusztusi számában.)
|