A hét zeneműve
Ludwig van Beethoven: I. szimfónia
1800. április 2-án, Bécsben, az udvari színház nagytermében került sor Beethoven első szerzői estjére, ahol a közönség meggyőződhetett a 30 éves zeneszerző karmesteri és zongoraművészi képességeiről is.
Mozart-szimfóniával kezdődött a műsor, majd Haydn oratóriumának, a Teremtésnek egyik áriája következett. Csak ezek után szólalt meg Beethoven-zene, a C-dúr vagy a B-dúr zongoraverseny — hogy melyik, máig nem sikerült kideríteni. A versenyművet a Szeptett követte, és újabb részlet a Teremtésből: az egyik duett. Beethoven ezután újból leült a zongorához, és improvizációval ajándékozta meg hallgatóit. Végül eldirigálta nagyzenekarra írt — ahogy a program hirdette — „új nagy szimfóniáját”, az Elsőt.
Különös műsor! Micsoda bőség! „Egy pénzért” legalább két koncertnyi zenét kapott a publikum. Feltűnő a műfajok sokfélesége. Szimfóniákat és versenyművet kamarazenével, oratórium-részletekkel, sőt szólózongora produkcióval elegyíteni manapság nem szokás. Ami azonban legjobban meghökkent, hogy Beethoven a kilenc évvel előbb elhunyt Mozart és a 68 esztendős Haydn kompozícióit is a sajátjai mellé helyezi. Ma már tudjuk, a 18–19. század fordulóján valóban e három név ragyogott a legfényesebben: Mozarté, Haydné és Beethovené. De hányan tudták ezt abban az időben? Akkoriban még jó néhány szerző hihette, hogy a zenetörténet legmagasabb csúcsain jár: Albrechtsberger, Cherubini, Cimarosa, Dittersdorf, Pleyel…
Beethoven tehát nagyon jól választott, amikor műveit Mozart- és Haydn-művekkel vette körül. Zseniális kritikai érzékről, ízlésről tett tanúságot. Ugyanakkor biztosan voltak olyanok, akik fejcsóválva nehezményezték a három nevet ugyanegy koncerten, és szerénytelennek bélyegezték az ifjú titánt. A hitetlenekkel szemben mindenesetre a fiatal szerzőnek lett igaza. Megkönnyítendő az utókor ítéletét, maga jelölte ki a helyét a zene történetében.
Az est fináléja, az I. szimfónia nem sokkal a bemutató előtt készült el. Ajánlása ifjabb Gottfried van Swieten bárónak, császári udvari könyvtárosnak szólt — aki bizonyára részt vett az est megrendezésében. (Hogy éppen a Teremtés oratórium részletei képviselték Haydn művészetét a műsoron, nem véletlen: Milton nyomán van Swieten készítette a szövegkönyvet.)
Ne csodálkozzunk azon, hogy Beethoven 29 éves koráig nem írt szimfóniát. Első vonósnégyeseihez (az op. 18-as sorozathoz) is csak most fogott hozzá. A két bécsi mester, éppen e két műfajban, túl magasra helyezte a mércét. A szólóművek, a kamaraművek szép számmal szaporodtak. Zenekarra is írt már, de egy fiatalkori balett-próbálkozást és nagyon egyszerű formában fogalmazott táncokat leszámítva a hangsúly nem a zenekaron volt, hanem a kantátákban az énekhangon, versenyműveiben a kiemelt hangszeren. Gyanítjuk, Beethoven a zenekari hangszerelésben nem érezte magát eddig elég erősnek.
Érdekes, a korabeli sajtó éppen a szimfónia hangszerelésébe köt bele, mondván: „… túl sokat használja a fúvós hangszereket, úgyhogy inkább fúvószenének, semmint nagyzenekari kompozíciónak tűnt.” {Allgemeine Musikalische Zeitung — idézi Bartha Dénes: Beethoven és kilenc szimfóniája. Zeneműkiadó 1970. 137. oldal} Pedig mindössze két-két fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt és trombita, tehát 6 pár fúvós hangszer, amit a vonósok és az üstdobok mellé a partitúra előír. Sem minőségben, sem mennyiségben nem különbözik ez az apparátus a kései Haydn-szimfóniákétól. A fúvós hangszerek felhasználásán akadhatott fenn a kritikus. Igen, nincs olyan oldala a partitúrának, ahol ne szerepelnének. Partitúrasor is csupán négy akad nélkülük… Ez az, amire a kortárs kritikus felfigyelt.
Ugyanakkor Beethoven a fúvósokra szólisztikus feladatokat alig bíz, pedig ezt Haydn, Mozart is megtette. Általában egyidejűleg foglalkoztatja őket, azaz csak ritkán válik ki közülük — és csak taktusokra — az oboa, még ritkábban a fuvola és a fagott. A klarinét, az együttes legfiatalabb tagja úgyszólván végig inkognitóban marad. A fúvósok állandó jelenléte, különösen a rézfúvósok: a kürtök és a trombiták gyakori alkalmazása erőteljesebb, férfiasabb, keményebb hangzásképet eredményez; dúsabbak, teltebbek lesznek a harmóniák. Egy új szemléletű hangszerelés kezdeményezésének vagyunk a tanúi.
Már az I. szimfónia legtöbb témája, témafeje tükrözi azt a zeneszerzői szándékot, hogy pregnáns, egyszerű és jellegzetes legyen.
Íme, így indul az első tétel főtémája:
Van benne valami makacs következetesség. A C hangtól, a C-dúr alaphangjától sehogyan sem tud elszakadni. Először türelmesebben, aztán egyre türelmetlenebbül érkezik C-re mindig alulról, mindig fölfelé mutatva. És akkor, otthagyva a C-t, szinte fölszállnak a hangok… a fölső C-re.
Biztosan érezzük, hogy ezt a dallamot sem Mozart, sem Haydn nem írhatta. Ők ilyen élesen soha nem hangsúlyozták a hangnem vezetőhangját, a H-t; a disszonáns I. fokú négyeshangzat szinte megszúrja a fület. Szikár ez a zene. Díszítetlenségével vonz is, egyben tiszteletet parancsol. Egyetlen hangját sem lehetne másikkal helyettesíteni vagy elhagyni.
A II. tétel főtémája természetesen különbözik az I. tételétől, de nem annyira, mint ahogy első hallásra vélnénk:
Itt is minden hang fontos. Figyeljük meg! Még a főhangokat összekötő átmenő hangok sem hangköz-lyukakat töltenek ki, a pontozásos ritmus a főhangokkal egyenlő jelentőségűvé emeli őket. Makacs dallamnak nem mondhatjuk, de céltudatosnak igen. Tudja, mit akar, nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
Céltudatos, mondtuk a II. tétel főtémájáról — akkor mit mondjunk a III. tétel első periódusáról?
Nem tudom, írtak-e ezelőtt ilyen töretlenül felfelé ívelő, s eközben mégsem skála-merev dallamot. A Beethoven-témák kerülik a kromatikát, mert nem szeretik a bizonytalanságot, de itt a kromatikus hangok a diatónia szolgálatában állnak, a főhangoknak adnak nagyobb nyomatékot — miközben ők sem maradnak rangrejtve. Ha lenne rá időnk, ha nem lenne ilyen sebes a zene, a periódus második felében kétszer is — a Gisz-nél és a Cisz-nél — felkapnánk a fejünket.
Ezek után a IV. tétel főtémája — bizonyos értelemben — csalódás… Vagy mégsem?
Nagyszerűen gurulnak a hangok ide-oda, ám a sok apró érték, díszítőelem, inkább a Beethoven előtti dallamvilág emléke. Haydn Nr. 88-as G-dúr szimfóniájának utolsó tétele kívánkozik ide. Aki nem tudja, melyik témát írta az ifjú Beethoven, melyiket a javakorabeli Haydn, könnyen összecserélheti.
Az összevetést nem Beethoven rovására tettük. Végül is Haydntól tanulni, rá hasonlítani igazán nem szégyen. Különben sincs messze az idő, egy-két év csupán, s ilyenfajta téma-analógiák nemigen fordulnak majd elő.
Fordítsuk most figyelmünket a ciklus egészére! Külalakjában az I. szimfónia nem különbözik a mozarti-haydni mintától.
Az I. tétel (Allegro con brio) szonátaformájú, bevezetéssel (Adagio molto). A bevezetés terjedelme, súlya meg sem közelíti a kései Haydn-szimfóniákét, ámde ahogy indul a tétel, mégsem mindennapi. Nem tudunk olyan szimfóniáról Beethoven előtt, amely ne az alaphangnemről, illetve ne konszonáns akkorddal, hármashangzattal kezdődne. Nos, az I. szimfónia első harmóniája kétszeresen is disszonáns. Disszonáns, mert nem hármas-, hanem négyeshangzat (úgynevezett szeptimakkord), és disszonáns abban az értelemben is, hogy nem az alaphangnem — jelen esetben C-dúr — akkordja, hanem a szubdomináns hangnemé, F-dúré, afelé vonzódik. Persze csakhamar kiderül, hogy az F-dúr, majd nem sokkal később a domináns hangnem, a G-dúr is, csak körülírása a tonikai hangnemnek, C-dúrnak, amelyből aztán kipattan a tétel főtémája:
Miért kezdődjék a C-dúr mű C-dúrban? Jussunk fokozatosan oda! Hasonló eljárással él majd Beethoven más műveiben is, bár elég ritkán. Mégis, művészetének egyik jellegzetes vonására ismerünk rá: szereti, azaz szeretni fogja a zenei anyagát előttünk megalkotni, ahelyett hogy készen tálalná. Alaphangnemek bontakoznak majd ki idegen hangnemekből, például kvintenként süllyedve érjük el G-dúrból az óhajtott B-dúrt — ahogy a Nagy fúga teszi, vagy a téma születik meg hosszas keresés után, mint ezt a IX. szimfónia utolsó tételéből jól ismerjük.
Ahogy szimfóniánk első tételében, a bevezetés után egymást követi expozíció, kidolgozási rész, repríz és kóda — ez klasszikus arányérzékről tanúskodik. Semmiből sincs több, mint kellene.
A II. tétel (Andante cantabile con moto) se nem lassú, se nem táncos. Témáját Bartha Dénes, Beethoven szimfóniáinak kiváló ismerője „művészien stilizált menüett…”-ként említi. {Mint előbb, 126. oldal} Ez a tétel is szonátaformában íródott, még ismétlőjel is áll az expozíció végén, amely annak újrajátszására szólít fel.
A szimfónia harmadik tétele Menuetto, azaz csak a felirata. Beethoven úgy jár el, ahogy mestere, Haydn is nemegyszer tette: menüettet ír, de a tempóelőírás (Allegro molto e vivace) scherzóra, a menüettnél jóval lendületesebb tételtípusra utal. Csak két-három év választja el az I. szimfóniát Haydn Op. 76-os kvartettjeitől. A sorozat első, G-dúr darabjának pazar Presto tempójú menüettje élénken élhetett Beethoven emlékezetében:
A Trió megőrzi a Menuetto hangnemét, a C-dúrt, és ritmikailag sem távolodik el tőle. A főrész jambusai, felütés segítségével, trocheusokra váltanak át. Mindez magatartás-változással jár: a jambusok sürgetően előrevitték, a trocheusok mintha visszafognák, fékeznék a zene folyamatát.
Bevezetés nemcsak nyitó tétel előtt állhat. Mozart minden panaszát, fájdalmát abba a bevezetésbe sűríti, amely g-moll kvintettjének negyedik tétele előtt áll. Hasonlóan jár el Beethoven, amikor B-dúr vonósnégyesének, az Op. 18-as kvartettek hatodik darabjának zárótétele elé, Malinconia felirattal, ugyancsak búskomor, tételrangú szakaszt illeszt — tegyük hozzá: az I. szimfónia keletkezésével éppen egy időben. A negyedik tételnek is van bevezetése, hat ütemnyi Adagio, de ez — az előbbiekkel ellentétben — tréfa. Az Allegro molto e vivace első dallamhangjához, mindig ugyanattól a G hangtól elindulva, újabb és újabb hangok hozzáadásával alakul ki előttünk egy pergő, felfelé futó oktávnyi skálamenet, először kissé nagyképűen ritmizálva, majd fokról fokra játékosabbá téve. Nem bécsi, inkább vaskosabb, német humor élteti az Adagiót, amelyből azután a szonátaformában komponált tétel kinyílik.
Beethoven szerencsés kézzel talált rá a finálé karakterére, és ha ihlet dolgában van is olyan pillanat, amely az első három tétel színvonala alatt marad, a ciklus egészének tükrében ezt talán már észre se vesszük.
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1984. augusztus 21. 9h)
Megjelent: A hét zeneműve (szerkeszti Kroó György) 1983. október – 1984. szeptember. Zeneműkiadó Budapest 1983. 396–402. oldal
|