METSZET ’96
Beszélgetések magyar zeneszerzőkkel
a FÉSZEK Művészklubban
IV.
Olsvay Endre: Változatok hóesésre
Olsvay Endre
(*1961)
(Felvégi Andrea felvétele)
Földes Imre: Ha valaki ránéz egy hangverseny műsorára, és ezt látja: Változatok hóesésre, bizonyára fölcsillan a szeme… Az emberek szeretik, ha a zeneműnek címe van. Úgy hiszik, közelebb kerülnek hozzá. Sose felejtem el azt a kedves idős urat, aki egyszer azt kérte tőlem, hogy meséljem el, miről szól egy Haydn-kvartett.
Olsvay Endre: És elmesélted?
F. I.: Hát?! Vannak, akikkel nehéz megértetni, hogy hagyatkozzanak a zenére, és ne keressenek benne attól független tartalmakat. Ami persze nem jelenti azt, mintha egy szimfonikus költeménytől idegen lenne az illusztráció; a szöveges zenék túlnyomó többsége sem hagyja figyelmen kívül a vers, a dráma „mondanivalóját”; egy-egy scherzo vagy rondó fölírás mögött is megbújhat valamilyen program.
A te praxisodban milyen kapcsolatban áll egymással cím és zene? Előbb születik meg a darab, azután a címe, vagy előfordul fordítva is?
O. E.: Van olyan, amikor előbb van meg a cím, máskor meg vért izzadok, mire a címet kitalálom.
A Változatok hóesésre című darabom esetében először a zenei ötlet volt meg. Látom magam előtt azt az októberi, október végi délutánt — vagy inkább estét? —, 1991-ben, amikor váratlanul megjelent előttem a hangok, egyenletesen lefelé lépő, csavarodó hangok füzére. Már akkor éreztem, hogy ezzel fogok tudni valamit kezdeni. És miután rátaláltam, megvolt a zenei kiindulópont, hirtelen belém villant: hát ez olyan, mint amikor szállingózni kezd a hó. Először nem nagyon sűrű a hóesés, de aztán föltámad a szél, a hópelyhek táncolni kezdenek, keresztezik egymást…
F. I.: Más kompozícióidnál mi a helyzet?
O. E.: Arra a zongoraművemre, amelynek alapvető jellemzője a bitonalitás, ezt a feliratot írtam: Szimultán. Itt nagyon is kézenfekvő a kapcsolat a szó és a zene között.
Hasonlóan informatív címmel bír a Status quo. Az E–G kisterc köré szerveződik. Innen indul, ez az a hangköz, amely mindig jelen van, illetve visszatér. Alappillér, status quo.
Távoli az összefüggés a Zsurlók esetében, ugyanis nem a növényféleség, hanem a szó hangzásának — zsur-lók — érdes, súrlódó, sejtelmes, titokzatos jellege ragadott meg.
F. I.: Bizonyára tudod, Ravel járt el ugyanígy! Azért adta Pavane-jának a Pavane pour une Infante défunte, azaz Pavane egy infánsnő halálára címet, mert tetszett neki a szavak játéka. Tényleg szép: …une Infante défunte…
O. E.: Pavane-nak pavane, de szó sincs infánsnőről!
F. I.: Így van!
O. E.: Tudom, sokan meghökkentek ezeken a természetből kölcsönzött címeken. Úgyhogy két dolgot tehettem: vagy mereven elutasítom az idevonatkozó kritikákat, vagy felvállalom önirónikus gesztusként. Ez utóbbi mellett döntöttem. Ezt írtam az egyik darabom fölé: Vadrepce. Így hát ez egyfajta „dacból” született. Semmiféle információt nem tartalmaz.
A Gekko akrosztichon. Az első tervezett előadással kapcsolatba hozható személyek nevéből ezt az értelmes szót tudtam összerakni. Biztos nem véletlen, hogy a — bár csupán könyvből, de — gyerekkorom óta ismert és kedvelt gyíkfajta nevére asszociáltam. Az első előadás, igaz, meghiúsult, a szereplőgárda megváltozott…
F. I.: …a cím mégis megmaradt.
O. E.: Igen, akkor már annyira kötődött hozzá, hogy eszembe sem jutott visszavonni.
F. I.: Nekem tetszik, ha valaki egyéni, rá jellemző címeket ad. Ha ezt halljuk: „Pithoprakta”, „Perséphassa”, más nem írhatta, mint Xenakis. A „Hyperprism” vagy „Octandre”, kizárólag Varèse-nek jutott eszébe. Ám az valóban föltűnő, milyen gyakran merítsz az élővilágból. Persze azok, akik ismerik vonzalmadat a természethez — különösen a gombákhoz! —, aligha csodálkoznak ezen.
O. E.: Nem akarom cáfolni az ilyen irányú vonzalmamat, mégse volna jó, ha azt gondolnák rólam: azért aggatok ilyesféle címeket a kottafelirat helyére, mert a természet nagyon közel áll hozzám. Ez könnyen beskatulyázáshoz vezethet, amit szeretnék elkerülni. De lehet, hogy már késő…
F. I.: Ugyan! Nem ismerek senkit, aki ne zeneszerzőnek, hanem gombaszakértőnek tartana számon.
O. E.: Megnyugtatsz!
Egyébként vállalom, nem hadakozom ellene, nem bosszant, de a beskatulyázás azért sem volna szerencsés, mert nem tartom elsődlegesen fontosnak, hogy a cím abszolút egyértelmű információt nyújtson. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy rokonszenves az attitűdöm, mégis így gondolom. Ugyanakkor félrevezetni sem akarok senkit, ködösíteni sincs szándékomban, vagyis a címadást inkább amolyan második rétegként kezelem.
F. I.: Volt egy elődöd, aki az egyik zongorára írt ciklusában egészen egyedi módszert alkalmazott!
O. E.: Debussyre gondolsz?
F. I.: Igen.
O. E.: A Prelűdökre?
F. I.: Igen. Ő, ugye, nem akarván befolyásolni a zenehallgatót, mind a huszonnégy prelűd végéhez biggyesztette (zárójelben!) — no, nem a címet, hanem „az inspiráció forrását”, ahogy Ujfalussy József Debussyről szóló monográfiájában nagyon szellemesen fogalmaz. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a hangversenyek plakátjain, a műsorfüzetekben nem tisztelik Debussy szándékát! Címeknek írják, pedig Debussy nem annak szánta. Ha én zongorista lennék, egyedül a prelűdök sorszámát engedném kinyomtatni, de minden egyes prelűd eljátszása után, a zongora mellől, élőszóval tájékoztatnám a közönséget, hogy mi áll a kettősvonal után!)
Akkor októberben, 1991-ben, azonnal hozzáfogtál a komponáláshoz? Rögtön elkezdted írni a partitúrát?
O. E.: Dehogy! Különben is hajlamos vagyok rá, hogy felvázolok jónak, vagy perspektivikusnak vélt gondolatokat egy majdani kompozícióhoz, aztán alszom rá egyet, kettőt, százat, háromszázat…, és csak sok-sok év után nyúlok hozzájuk.
F. I.: Ezúttal mintha kevesebbet aludtál volna rá.
O. E.: Igen, mert inspirációt kaptam a munkához. Néhány héttel az októberi délután után megkeresett telefonon Tihanyi Laci, és jelezte, hogy az Intermoduláció együttes négy-előadós kis küldöttsége koncertet fog adni Bécsben, és eljátszanák, hogyha éppen arra a négy hangszerre — tudniillik altfuvolára, klarinétra, csellóra és zongorára — lenne darabom, vagy ha nincs, még van idő, mert a koncert februárban lesz, komponálnék-e erre az alkalomra valamit. Ha nincs ez a felkérés, lehet, hogy máig szunnyadtak volna az ötletek.
F. I.: Csupán felkérésre komponálsz, vagy írsz az asztalfióknak is?
O. E.: Nincs elvi kifogásom ellene, de nem írok az asztalfióknak. Akkor szánom el magam a munkára, ha tudom, hogy a kompozíció meg is szólal. Ettől a tudattól többnyire lendületet kapok.
F. I.: Ismered a híres történetet? Honegger elpanaszolta Stravinskynak, milyen lehetetlen helyzetben érzi magát. Felkérték a Dávid király megkomponálására, de sajnos mindössze tizenhét hangszeres muzsikust tudnak a rendelkezésére bocsátani, akik között mindössze egy a vonós…, az is nagybőgős! És mit mondott erre Stravinsky? „Dolgozzék úgy, mintha maga akarta volna ezt az összeállítást.”
Könnyen alkalmazkodsz, ha megkötik a kezedet? Vagy alkalmanként te is elmennél Stravinskyhoz panaszkodni?
O. E.: Ezek olyan elvárások, amelyek még nem béklyózzák a fantáziámat, ezek egészséges elvárások, egészséges ihletforrások.
A példánál maradva: a megadott hangszerek ugyan határokat szabnak, mondjuk a hangterjedelemnek, ugyanakkor sajátos kombinációs lehetőségeket kínálnak.
Ami a zenei koncepciót illeti, más lapra tartozik, abban nem ismerek megalkuvást. Nem szoktam kitérni az eredeti elgondolásom elől.
F. I.: Jelen esetben mi volt a koncepciód, az eredeti elgondolásod?
O. E.: Az, hogy az ötletből mindenképpen variációkat írok, nem annyira tételekből építkezőt, hanem olyat, ahol egybekapcsolódnak a változatok, ahol az események folyamatosan követik egymást. Arra voltam kíváncsi, vajon ez a — tulajdonképpen aszkétikus — alapötlet mi mindenre képes.
Most, amikor készültem erre a beszélgetésre, előkerestem a papírhalmaz mélyéről a régi vázlataimat. Már el is felejtettem, mennyi ötletet jegyeztem föl (egész garmadával) annak idején, hogy mi mindent lehet csinálni ezzel a leszálló hangsorral. Például lehet augmentálni is ezt a hangfüzért úgy, hogy egyidejűleg diminuálva is szól. Meg is lepődtem, mert kimaradt a variációk közül. De nemcsak ez maradt ki. A felvázolt ötletek többségét nem használtam fel.
F. I.: Sajnálod?
O. E.: Nem. Olyan, amit kifejezetten sajnálnék, nem volt köztük.
F. I.: Apropó vázlatok! El ne dobd őket! Ínségesebb időkben még jól jöhetnek! Meg aztán, tudod, Beethoven vázlatfüzetei is sokat érnek…!
O. E.: Köszönöm…
F. I.: És az se fordult meg a fejedben, hogy ezt vagy azt a részt jobb lett volna kihagyni?
O. E.: Hát biztosan van, aki így gondolja… Én nem így gondolom! Nem így gondolom, mert végül is előttem mindig az lebegett, hogy ne csak mind érdekesebb és érdekesebb variációk kövessék egymást, hanem egyfajta ívet alkossanak. Ha nem is egygörbületű ívet, de álljanak valamiféle plasztikus hullámzás szolgálatában. Tehát, ha valamely variáció nem is tartalmaz új információt, akkor sem hagynám ki, mert akkor a mű egésze sérülne.
F. I.: Ezek szerint a variációk sora nincs egyetlen csúcspontra kihegyezve, hanem előrehaladások, megtorpanások, dinamikusabb és statikusabb események váltják egymást — amolyan kaleidoszkópszerűen.
O. E.: Igen, ilyen jellegűnek képzeltem, annál is inkább, mert a lehető legszabadabb értelemben gondoltam a változatokat.
F. I.: Akkor a darabra mondhatjuk azt, hogy szabad variációk?
O. E.: Nagyon szabad! Hol a hang magassága változik, hol a hangok hosszúsága, hol a hangok mennyisége. Terjedelmükben is különböznek aszerint, hogy milyen hosszan vannak kibontva. Van, ahol például huzamosan, ugyanolyan hangmagasságokon, mintha ostinato lenne, megy a hangsorozat lefelé. És akkor hirtelen bizonyos belső hangok kimerevednek, megállnak, hosszú hangokká válnak, más hangokkal együtt harmónia-jellegű szeleteket alkotnak.
A folyamat végén, a leszálló hangokból új dallam rajzolódik ki. Önmagában nézve, ha rápillantunk, semmi köze sincs az első ütemekhez. Ennyire szabadon értelmeztem a variációk adta lehetőségeket!
Amiről eddig beszéltem, a leghosszabb variáció — úgy a mű harmadik negyede táján. A visszatérés-szerű rész előtt áll, amellyel az utolsó változatokból álló tömb kezdődik.
F. I.: Azt mondod: visszatérés! Igen, lehet zenét írni visszatérések nélkül, mégis, valami azt súgja nekem, hogy azok a művek, ahol nincsenek visszatérések, legalábbis visszaemlékező mozzanatok, nem fognak megmaradni a repertoáron. Hogy ezek főtémák-melléktémák visszatérései, vezérmotívumok, jellegzetes hangközök, vagy ritmusképletek, amelyek időről időre felbukkannak, teljesen mindegy, a hallgatónak — legyen bármilyen edzett — szüksége van fogódzókra, különben elvész az újdonságok áramában.
O. E.: Teljesen a szívemből beszélsz! És nem csupán elvben vallom azt, amit az imént mondtál. Azt hiszem, minden darabomba beleágyaztam visszatérés-jellegű momentumokat. Ezek olykor mikro-méretűek, vannak, amelyekről kizárólag én tudok, mégis, számomra megnyugtatóak az ilyen elrejtett, vagy kevésbé rejtett rímek.
F. I.: Hány variációt írtál?
O. E.: Nem tudom, de semmit sem nyernénk vele, ha megszámolnánk, hogy hányszor indul el föntről lefelé a dallam, például ott, ahol elkezdődik egy háromszólamú kánon, és megismétlődik többször is egy speciális ritmikai ötlet kifejtése érdekében. Magam ezt az egész eseménysort tekintem egyetlen variációnak.
F. I.: Van-e ennek a darabnak valami összhangzattana? Lehet-e a harmóniákból valamiféle sajátos, csakis Olsvay Endrére jellemző rendet kiolvasni?
O. E.: Szerintem bajosan… de ha valakinek sikerül, hát elismeréssel adózom neki.
F. I.: A hangok tartoznak-e valamely hangrendszerhez?
O. E.: Nem, nem indultam ki előre meghatározott, tételesen rögzített hangrendszerből vagy hangkészletből. Arra törekedtem, hogy — főleg kezdetben — tercek és kvartok kombinációjából alakuljon ki ez az ereszkedő sor. Később azután, az időbeli dramaturgiának megfelelően, amikor a regisztereket szétfeszítem, nagyobb lesz a hangterjedelem, a terceket és a kvartokat is túllépem.
F. I.: Valamilyen szisztéma szerint tágítod a hangközöket? A tercből kvartot csinálsz, a kvartból kvintet?
O. E.: Nem. Semmi nem mechanikus. Semmiféle adott algoritmus, vagy matematikai képlet nincs mögötte. Szabadon válogattam a zenei ítélő erőmhöz képest legmegfelelőbbnek vélt hangok között. Hogy aztán valóban szabadon-e, azt persze nem tudom, hiszen vannak tudatalatti dolgok. Mondok erre egy példát!
Akkor döbbentem rá, amikor a végére értem, hogy ezt a darabomat is — ahogy néhány korábbit is — Cisz hangon fejeztem be, pontosabban: ezúttal egy Ciszre épülő, csendbe tűnő akkorddal.
Hogy miért Cisz? Nem tudom. Talán kikutatják egyszer, hogy nem is véletlen. Véletlen? Van egyáltalán véletlen?
F. I.: Gondolom, a zeneszerző képes mérlegelni, tudja vagy sejti, egyik-másik darabja mit ér. Vajon a Változatok hóesésre hol helyezkedik el az életműben?
O. E.: Vannak szerencsés, vannak kevésbé szerencsés időszakok. Felvillanyozó volt, amikor komponáltam. Nem biztos, hogy mindenkinek a véleményével találkozik, de a három legfontosabb darabom egyikének tartom.
F. I.: Hány előadást ért meg eddig?
O. E.: Ha jól számolom, nyolcat-kilencet.
F. I.: Nyolcszor-kilencszer adták elő? Ez szépen hangzik, hiszen vannak művek, amelyek a bemutató után azonnal süllyesztőbe kerülnek.
O. E.: Nem panaszkodhatom.
F. I.: Játsszák annyiszor a többi darabodat is, ahányszor a Változatokat! Kívánhatok-e ennél jobbat?
O. E.: Nem. Azt hiszem, nem!
F. I.: Akkor ezt kívánom!
O. E.: Köszönöm.
Megjelent a  O c. folyóirat 2000/5. számában.
|