| |
Fel
|
|
„Csak akkor leszünk eredményesek,
ha hiszünk abban, amit teszünk”
Interjú Földes Imrével
(2017)
Fél évszázadnyi oktatás, közoktatási és életműdíjak, lelkes diákok — ezeket és ehhez hasonló tapasztalatokat és élményeket kapott Földes Imre a zenepedagógiától. Oktatási elveiről, valamint jelenlegi és egykori diákjaival kialakult kapcsolatrendszeréről kérdeztük a neves zenetörténészt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott tanárát.
(MTI / Marjai János felvétele)
Pálinkás-Purgel Zsuzsa: Miért döntött éppen a zeneművészet mellett?
Földes Imre: Édesanyám magas fokon zongorázott. Nem a Zeneakadémiára járt, hanem a Fodor Zeneiskolába, ahol kiváló képzést kapott, ám még mielőtt végzett volna, megszülettem… Otthon azért néha-néha eljátszott egy-egy darabot. Mivel volt zongoránk, ütögettem is a billentyűket, sőt, apró művecskék is kerültek ki a kezemből, anyám úgy határozott, hogy én is tanuljak zongorázni. Berczel Vera növendéke lettem a Goldmark Zeneiskolában, onnan kerültem a Nagymező utcai Zenei Gimnáziumba illetve szakiskolába, akkor már zeneszerzés hallgatónak Szelényi Istvánhoz, majd a Zeneakadémián Viski Jánosnál végeztem. Az ő váratlan halála után Farkas Ferencnél diplomáztam. A zeneszerzői oklevéllel a kezemben nyilvánvaló volt, hogy zenével fogok foglalkozni, de nem zeneszerzéssel. Engem a pedagógiai pálya vonzott. A tanáraim meg is kérdezték később, hogy miért nem komponálok? Amire ilyesmit válaszoltam: minden bizonnyal nem komponistának születtem, hanem pedagógusnak.
P-P. Zs.: Már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzését követően, 1960 óta oktat zenetörténetet a különböző intézményekben. Melyek az oktatási módszerek, amelyeket ön híven követ?
F. I.: A módszer szót ejtette ki, de meg kell mondanom: nincs semmiféle módszerem, semmiféle metódusom, amivel élek, ami a pedagógiai működésemet meghatározza. Idegenkedem minden előre elhatározott, merev keretek közé szorított irányvonaltól. Elveim vannak, úgy is mondhatom: törekvéseim. Ezek egyike, például, hogy egyetlen óra, egyetlen előadás se hasonlítson a másikra.
P-P. Zs.: Akkor, ha jól értem, nem volt két egyforma óra szinte soha.
F. I.: Azt, hogy soha, azt nem mondhatom, de törekedtem arra, nehogy megismételjem magam. Untam és kicsit szégyelltem volna. Sose felejtem el, amikor egy időben, még a Zeneakadémia Tanárképzőjében, párhuzamosan kellett két osztályt zenetörténetre tanítanom. Nincs annál borzasztóbb! Ha a korábbi csoportnál eszembe jutott valami kiegészítés, nota bene valami tréfás ötlet, azt a második csoportnál — nem szívesen, de — még elsüthettem. És mi van, ha ez a második csoportnál történik? Visszamenőleg nem működik a dolog.
De, hogy visszatérjek ahhoz, amit mondott: valóban törekedtem változatosságra. Csak így lehet lekötni gyerekeket, felnőtteket. Találkozás kicsikkel vagy nagyokkal soha ne legyen meglepetések nélkül.
P-P. Zs.: Milyen meglepetésekre gondol?
F. I.: Van olyan meglepetés, amire előre felkészülünk. Váratlan, ha egy kiváló filmet forgatok le zenészeknek, vagy egy különlegesebb kiállításról mutatok képeket, vagy verset olvasok fel, könyvet ajánlok figyelmükbe. De hagynunk kell teret hozzászólásoknak, a hallgatóktól jövő kiegészítéseknek. Örömmel megy haza, aki dicséretet kapott az okos megjegyzéséért. Részese lehetett az órának, közelebb kerül a tárgyhoz, közelebb kerül a tanárhoz, és biztosan várni fogja a következő órát, hátha ott is módja lesz okosat mondani. Ugyanez vonatkozik természetesen a felnőttekre is.
Törekvéseim egyike, hogy fontolgatom, mi az, amire szüksége lesz vagy szüksége lehet a hallgatóimnak, és mi az, amivel nem érdemes foglalkozni. Együttérzek azokkal az iskolai tanárokkal, akiknek a keze alaposan meg van kötve: mit tanítsanak és hogyan? Nekem szerencsém volt. Azt taníthattam, arról tarthattam előadásokat, amit fontosnak találtam, és ami engem is érdekelt. Ez utóbbit nem tudom eléggé hangsúlyozni. Csak akkor leszünk eredményesek, ha hiszünk abban, amit teszünk, amit mondunk, amiért tűzbe tesszük a kezünket. Ha kényszerből végezzük a dolgunkat, nem tudom, ki unatkozik jobban: a hallgató vagy a tanár? Mondok egy példát. A mi szakmánkban a zeneelmélet tárgynak kiemelten hangsúlyos része a harmóniavilág tanítása. Az összhangzattant mindenkinek tudnia kell. Igen, ám ezzel, középfokon, több évig foglalkoznak. Kollégáim többsége még a felsőfokon, egyetemi szinten is tanítja. Csak hát az összhangzattan a barokk, a klasszikus, és többé-kevésbé a romantikus kor harmóniai sajátosságaival foglalkozik. Hol marad, ami a barokk kor előtt volt, és hol marad, amit a huszadik század és napjaink zenéjéről tudni kellene? Ezért én a Zeneakadémián (hivatalos nevén: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen) éppen ezekre a korokra helyeztem a hangsúlyt. Azzal foglalkoztam, ami engem is izgatott, és amit az egyetemi hallgatók eddig nem, vagy alig ismertek. És mi lehet fontosabb annál, mint a koruk zenéjének titkaival való megismerkedés? Nem módszerek ezek, hanem inkább elvek, amelyek mentén dolgozik az ember.
P-P. Zs.: Korábban a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában is oktatott zenetörténetet, zeneirodalmat, zeneelméletet és szolfézst. Mennyiben kell másabb oktatási módszereket alkalmazni egy középiskolai közegben, mint egy főiskolán vagy egy egyetemen?
F. I.: A zeneművészeti oktatásban ez azért eléggé egybefolyik, mert a legjobbak, akik valamelyik középfokú zenei intézményben végeznek, többnyire bekerülnek a Zeneakadémiára, az Egyetemre. Nincs éles határ a középfokú és a felsőfokú képzés között. Ma már egy diák a szakiskolai, a konzervatóriumi évei alatt is játszik olyan darabokat, amelyeket régebben csak koncertező művészektől hallhattunk. Az elméleti tárgyak is kapcsolódnak egymáshoz. Zenetörténetet, ahol kronológiai rendben ismerkednek a hallgatók az egymást követő korokkal, stílusokkal, ismerkednek a zeneszerzőkkel és műveikkel, csak az Egyetemen oktatunk. Középfokon zeneirodalom-ismeretnek hívják azt a tárgyat, amely megalapozza a zenetörténeti ismereteket. És tanára válogatja, hogy jelentősen különbözik-e a szolfézs és a zeneelmélet-oktatás.
P-P. Zs.: Mit tanácsolna a leendő muzsikusoknak? Milyen nehézségekre kell felkészülnie egy növendéknek?
F. I.: Aki muzsikusnak készül, vegye nagyon komolyan a dolgát. Legyen elkötelezett. Legyen ez a szenvedélye. Ugyanakkor rögtön hozzátenném: minden szándék ellenére nem biztos, hogy a pálya mindenki előtt nyitva áll. Szolfézsra, zeneelméletre gyakran tanítottam zongoristákat. A tanév első óráját minden évben azzal indítottam, megkérdeztem, hogy mit tesznek majd, ha nem jutnak pódiumhoz. A kérdésemet szinte nem értették. Most vették fel őket az egyetemre, őket, akik a legjobbak — hogy kérdezhetek ilyesmit? Megmagyaráztam. Itt ülnek most — mondjuk — tízen. Évek alatt újabb és újabb tízek. Tíz év alatt száz zongorista? A töredékét se tudja foglalkoztatni a zenei élet. Minél hamarabb fel kell készülni arra, ki-ki hol fogja a helyét megtalálni, ha nem sikerül bejutni a legsikeresebbek közé. Aki jó lapról olvasó, kitűnő korrepetitor válhat belőle. A szólistának készülő vonós, fúvós kamarazenészként, zenekari muzsikusként boldog életet élhet. Ám jó részüknek más szakma után kell nézni. Nem is biztos, hogy nagyon eltérne a jelenlegitől, ha zeneterápiával, menedzseléssel, koncertek szervezésével foglalkoznak majd, de tudok példát arra, hogy valaki művészettörténész lett, orvos, mérnök, de arra is, hogy virágkereskedésben lett eladó. Előre nem látható akadályok szólhatnak bele a pályán maradásba. Egy bénulás a kézben… Zongoraversenyek győztese, az 1966-os budapesti Liszt-verseny második helyezettje, Antal Imre jó példa erre. Még szerencse, hogy páratlan humorát és kivételes pódiumkészségét hatalmas sikerrel kamatoztatta olyan területen, amelyre azelőtt sose gondolt.
P-P. Zs.: Kanyarodjunk egy kicsit vissza magához az oktatáshoz. Véleménye szerint hogyan lesz valaki igazán jó zenepedagógus?
F. I.: A zenetanárok, általában, folyamatos gyakorlásra buzdítják a növendékeiket. Elismerem, hogy vannak olyan kivételesen tehetséges gyerekek, akiknek érdemes hosszú órákat, esetenként akár napi 6–8 órát a hangszerük mellett tölteni. De a többség fordíthassa a figyelmét — a jövője szempontjából — hasznosabb dolgokra! Ha egyértelműnek látszik, hogy hiányzik valami a tehetségből, a tanár ne a gyakorlást erőltesse, hanem a diák látókörét igyekezzék szélesíteni, küldje színházba, kiállításokra, küldje a hegyekbe…, hívja fel a figyelmet az élet nehézségeire, segítsen eligazodni benne. Igyekezzék felismerni azokat a képességeket, amelyek a szakma szeretetén túl ott lappanganak a növendékekben. Nem egyszerű feladat. Könnyen tévedhetünk. Magam is tévedtem, amikor annak idején a kivételesen tehetséges Kemenes Andrást a jövő jeles zenekutatójának képzeltem el. Úgy bánt a Rubik-kockával, hogy ha lettek volna versenyek — mert akkor még nem voltak —, mindenképpen esélyes lett volna a győzelemre. Mégse zenetudós lett, hanem olyan zongoraművész, aki a világ legjobb zongoristái között is egyszeri jelenség. Nem gondoltam volna, hogy ezen a vonalon jut a csúcsra! Ezzel szemben vannak olyanok, ma már kollégáim, akik azt mondogatják, hogy nekem köszönhetik, hogy sikeres zenetudósok lettek. Ezekben az esetekben eltaláltam, hogy inkább elméleti, mint gyakorlati muzsikusnak valók. Egy jó pedagógus egyben lélekbúvár is. Olyan pályára igyekezzék terelni a növendékét, ahol majd jól érzi magát. Sajnos, nagyon sokan nem találják a helyüket. Segítette őket valaki abban, hogy rátaláljanak?
P-P. Zs.: A kezembe akadt korábbi cikkekben, leírásokban találkoztam egykori diákjai visszaemlékezéseivel, melyekben mély tisztelettel beszéltek Önről és oktatói arcáról. Mi a titka?
F. I.: Nézze, aki annak idején, egy-egy vizsgán rosszul szerepelt, nem biztos, hogy ugyanígy nyilatkozna! Igaz, találkoztam már olyan egykori diákommal, aki megbukott zenetörténetből, mégse nézett rám rossz szemmel, mert volt önkritikája. Olyan eset is előfordult, mikor a Király utcában szembejött velem egy fiatalember, aki egy évtizeddel korábban még az iskolapadban ült. Köszöntöttük egymást, majd megkérdeztem, mivel foglalkozik. Azt mondta: „Tanár úr! Nem fogja elhinni, zenetörténetet tanítok.” Ez az egykori diák csak kettest kapott zenetörténetből, de hát időközben megtanulta, amit annak idején nem tudott. Titkom pedig nincsen.
P-P. Zs.: Ez egy közvetlenebb vagy személyesebb tanár-diák kapcsolatot enged sejtetni.
F. I.: A tanár-diák kapcsolatról eszembe jut, hogy az iskolák, pontosabban a tantermek általában nem segítik, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A katedrára gondolok, ami elválasztja a tanárt a hallgatóságától. Nehogy véletlenül egy szinten legyünk a hallgatóinkkal… Rémes! Sose beszéltem katedráról. Mindig a legelső sor elé állok a Zeneakadémián éppúgy, mint az előadásaimon, például a Kossuth Klubban, a József Attila Szabadegyetemen. Nem vagyunk különbek, mint azok, akik velünk szemben ülnek. Bizonyos dolgokról többet tudunk, másban bizonyosan kevesebbet. Az a zeneakadémiai diák, aki ott ül a harmadik sor szélén, fantasztikusan klarinétozik. Nekem meg még kezemben sem volt a hangszere.
P-P. Zs.: Hogyan lehet megtartani azt az egészséges egyensúlyt, hogy az előadás kellemes hangulatban folyjon, de a vizsgák, számonkérések követelmény¬rendszere ne enyhüljön?
F. I.: A számonkérést mindig szigorúan vettem. Magammal szemben is igényes vagyok, ugyanezt vártam el a hallgatóimtól. Különösen vonatkozott ez azokra, akik tanároknak készültek. Ha nem igényesek önmagukkal szemben, hogy várhatnák el, hogy a növendékük igényes legyen? Nagyon sok múlik azon, hogy előkészítettük-e a számonkérést, megtettünk-e mindent, hogy a kérdéseinkre helyes választ kapjunk. Én annak idején minden hallgatónak lehetővé tettem, hogy hazavigyen közel 60 órányi zenét magnókazettán. Ezek után nyugodt szívvel kérdezhettem meg: kinek a zenéjét hallja? Ha nem tudta felismerni Bachot vagy Bartókot, nem rajtam múlott. Ami pedig az órák, előadások hangulatát illeti, a hallgatóságtól is függ. Sőt, lehet, hogy jórészt rajtuk múlik? Volt egyszer egy teljesen humortalan osztályom. Mozdíthatatlanok voltak. Máskor nevetünk. Korlátlanul.
P-P. Zs.: Vannak esetleg olyan „régi” diákjai, akikkel tartja a kapcsolatot? Vagy esetleg visszajárnak Önhöz akár szakmai vagy személyes eszmecserére?
F. I.: Sokakkal tartom a kapcsolatot személyesen és az interneten keresztül is. Rendszeresen járok a koncertjeikre. Legszívesebben valamennyi — jelenlegi és múltbéli — hallgatóm szereplésénél ott lennék. Ők olykor több évig hallgattak engem, magától értetődő, hogy én meg rájuk vagyok kíváncsi. Többen távoli tájakra szakadtak. Néha egészen megdöbbentő leveleket kapok 30–40 év után. Megköszönik, hogy megmutattam ezt vagy azt az épületet, festményt, szobrot, és most végre személyesen is szemrevételezhetik. Másokkal, akikkel máshol ismerkedhettem meg, például az Iparművészeti Főiskolán, ahol 14 évig tanítottam, hangversenyen futok össze. Nem is olyan régen megszólított egy úr, hajdani iparművész hallgatóm. Eljött a Zeneakadémiára, ahol Lutosławski darabot játszottak. Miért éppen itt találkozunk? És mit válaszolt: Ön mondta, hogy Lutosławskit érdemes hallgatni.
P-P. Zs.: Az eddigi pályafutását végigkövetve láthatjuk, hogy szereti munkáját, hiszen még nyugdíjas éveiben sem tud elszakadni az alma matertől. Mi motiválta ebben a döntésben?
F. I.: Az Egyetemnek köszönhetem, hogy megkínál ezzel a lehetőséggel. Évről évre mindig más speciális kollégiumot hirdetek meg, olyat, ami érdeklődésre tarthat számot, és ami — persze — engem is érdekel. Volt már Ószövetségi történetek a zeneirodalomban, Újszövetségi történetek a zeneirodalomban, Görög–római mitológia, zeneművekkel kapcsolatos képek, szobrok, épületek, film-sorozat, például a Brüsszeli tizenkettő. Foglalkoztunk életművekkel, teljes éven keresztül Muszorgszkijjal, Mahlerrel, Debussyvel, Ravellel, Stravinskyval, Bartókkal, Ligeti Györggyel. A tanévek során, 3 vagy 4 év alatt, ha a madárfüttytől el akarok jutni kortársaink zenéjéig, a legnagyobb mesterekre se jut több idő, mint 2–3 alkalom.
P-P. Zs.: Mennyien vesznek részt ezeken az előadásokon?
F. I.: A Bartókról szóló speciális kollégiumra közel száz hallgató jelentkezett. A Ligeti-életműre is vagy ötvenen. Természetesen ez a létszám évközben apad, de sose fogy el… Az idei évben huszonheten vannak, akiket Liszt 13 szimfonikus költeménye — és ezek háttere — érdekel.
P-P. Zs.: Akkor ez Önnek egy pozitív visszajelzés.
F. I.: Igen, ez számomra mindenképpen visszajelzés. Meg az is, ha vannak, akik befejezve a tanulmányaikat, visszajárnak. Én is így tettem annak idején. Zeneszerző hallgatók számára kötelező volt egy évig Bárdos Lajostól prozódiát hallgatni, de nem értem be ennyivel. Több éven át látogattam az óráit.
P-P. Zs.: Már több díjjal, kitüntetéssel is jutalmazták eddigi eredményeit. 2016-ban pedig a Príma díjat tudhatta magának magyar oktatás és köznevelés kategóriában. Milyen üzenete van egy ilyen elismerésnek?
F. I.: Meg voltam lepve, amikor értesítettek arról, hogy neveztek a Prima Primissima Díjra, amely minden más magyar díjtól különbözik. Mentes politikai irányoktól, és a legmagasabban díjazott. Köszönettel tartozom azoknak a szervezeteknek, amelyek ezzel, illetve a korábbi kitüntetésekkel megtiszteltek, de közben mindig azokra gondoltam, akik egy-egy díjat, kitüntetést legalább úgy megérdemeltek volna, mégse kapták meg soha. Hamarabb hagytak itt bennünket.
Pálinkás-Purgel Zsuzsa
Megjelent:
TanTrend, 2017. december 4.  {A TanTrend.hu oktatási portál megszűnt.}
|
|