| |
Fel
|
|
„Hallani tanítom az embereket”
Földes Imre, a Zeneakadémia nyugalmazott tanára
Több ezer előadás után, 89 évesen is nem szűnő lelkesedéssel hirdeti a szépséget, és nem csak a zenéét. Boldogan drukkol a kortárs zeneszerzőknek, az ítélkezést másra hagyja. Büszke a honlapjára (foldesimre.hu), amelyen hozzáférhető az életműve.
Magyar Narancs: Tanár úr előadásai nemcsak zenéről szólnak, hanem a zene koráról és művészetéről is, amitől mindjárt sokkal érdekesebb, átélhetőbb lesz a zene is. Mondana erre példát?
Földes Imre: Görög, illetve római szobrokat, reneszánsz festményeket mutatok az Orfeusz-téma feldolgozásaihoz, Gluck Orfeusza, vagy éppen az operaművészetet elindító Monteverdi zseniális Orfeója mellé, illetve Liszt szimfonikus költeménye előtt. Nem mulasztom el, hogy megmutassam a ragyogó Pierrot-kat Watteau-tól Severinin át Picassóig, Schumann nagyszerű Karneválja ürügyén. Így a zeneművekhez is közelebb kerülhetnek az emberek.
MN: Amikor előad a zenéről és mesél hozzá vagy mellé, valójában programot ad a zenének? Van, aki ezt elutasítja, vagy épp a zeneszerzőnek nem tetszene.
F. I.: Ha van egy irodalmi vagy vizuális kapcsolat, amit a zeneszerző hangsúlyozottan vállal, azt érdemes megemlíteni. Egy Haydn-szimfóniához eszemben sincs programot társítani.
MN: Egy Haydn-szimfóniát hogyan közelít egy laikus közönséghez?
F. I.: A zeneszerzésben mesterem, Viski János mindig azt mondta, hogy a zeneszerző a műve elején mindig meghirdet egy zenei utat, és azt járja végig. Ha megmutatom ezt az utat az első taktusoktól kezdve, akkor valójában hallani tanítom az embereket. Egy épület bontakozik ki előttünk. Ezt tartom a legfontosabbnak. Nem mondhatjuk, hogy minden zene így épül fel, de a hangversenytermekben megszólaló művek túlnyomó többségére ilyesféle szerkesztés jellemző.
MN: Kevés nagyváros büszkélkedhet ilyen gazdag zenei élettel, mint Budapest. Észrevette, hogy a különböző zenekarainknak is megvan a saját közönségük?
F. I.: Igen, mint a futballcsapatoknak. Ez nem baj, mégsem jó, ha megrögzül egyfajta hangzás, egyfajta értelmezés. Lehetnek a hangok ugyanazok, ám előadója válogatja, hogyan illeszti azokat egymáshoz. Napjainkban ezrével állnak rendelkezésünkre felvételek. Érdemes meghallgatni, akár rögtön egymás után ugyanazt a kompozíciót másféle előadásban is. Olykor szinte nem is tudjuk eldönteni, hogy ugyanazt halljuk-e.
MN: Milyennek tartja a magyar zeneszerető közönség ízlését? Mennyire nyitott, mennyire befogadó?
F. I.: Nem találom rossznak a magyar közönséget, bár lehetne kritikusabb. Erre akkor döbbentem rá, amikor a Varsói Ősz koncertjeinek publikumát megismertem. Tudtak viharos lelkesedéssel fogadni egy-egy darabot, és volt, amit kifütyültek. Hasonló „élményt" éltem át egyszer Olaszországban is, amikor a Traviata főszerepét nem az énekelte, akit meghirdettek. Nálunk világhírű művész kevésbé sikerült produkciója is nagy tapsot kap. Persze, hiszen fizettünk a koncertért, akkor az a produkció nem lehet rossz… Ami a nyitottságot illeti, nem tudom, hányan vannak, akik minden régen született és vadonatúj zenére nyitottak és kíváncsiak. Én ilyen vagyok. De nem mindig! Igen sok függ a közérzetemtől, a hangulatomtól. Van úgy, hogy süket vagyok a zenére, máskor órákig sem fáradok bele. Ha tőlem megkérdezik, mit szeretek, kit szeretek hallgatni, bajban vagyok, mert a zenetörténet minden korszaka produkált zseniket, akiket nem tudok, nem is lehet összehasonlítani, értéksorrendbe állítani. Ahogyan arra sem tudok válaszolni, hogy ki a „nagyobb" mester, Michelangelo vagy Leonardo.
MN: Tudom, hogy mindenevő és minden korszakról, zeneszerzőről és darabról szeret előadni, de azért biztosan vannak olyan korszakok, amelyek különösen közel állnak a szívéhez.
F. I.: Hadd pontosítsam! Soha nem tartottam előadást olyan műről, amely nem állt hozzám közel. Amikor általános zenetörténetet kezdtem tanítani a Zeneakadémián, a romantikus kort két–három éven keresztül elkerültem. Nem tisztázódtak bennem az irányok. Az is igaz, hogy fiatalkoromban a hangszeres zene közelebb állt hozzám, mint a vokális. Következett ez abból, hogy zongoráztam. Aki hangszert tanul, nem biztos, hogy a vokális műfajokra ugyanolyan érzékeny, mint a szimfonikus zenére. Szőllősy András zenetörténet-óráin nyílt ki a fülem a dalirodalomra. Azóta a hangszeres és a vokális zene teljesen egyenrangú a számomra, akárcsak az egymást követő korszakok, vagy akár a műzene mellett a népzene.
MN: Apropó, vokális zene: az operával mi a helyzet? Én nagyon unom a „modernnek" és a „hagyományosnak" elnevezett rendezések szembeállítását; szerintem csak az érdekes, hihető és értelmes, illetve az unalmas között van különbség, teljesen függetlenül attól, hogy egy Wagner-mű rendezésében van-e mobiltelefon vagy nincs.
F. I.: Óriási felelősség rendezőnek, látványtervezőnek lenni, mert a vizualitás nagyon erősen hat a közönségre. Kiváló és katasztrofális rendezéseknek vagyunk tanúi. Amikor a rendező elszabadulva a teljesen zeneidegen ideáit erőlteti a műre, vagy fogalma sincs a zenéről, kétségbeesem. Rettenetes, mert a közönség egy hazug látványt rögzít a fejében, ami szinte eltakarja a zenét. Az, hogy az operákat mai környezetbe helyezzük, nem ördögtől való ötlet. Ha érzem, hogy a rendező maga is nagy művész, szinte egyenrangú a zeneszerzővel, akkor elfogadom a koncepcióját, de a tehetségtelen rendezőket, ha tehetném, eltiltanám a pályától, mert ártalmas, amit csinálnak, a komponista szándékát kérdőjelezik meg. Egy opera koncertszerű előadása is lehet igen jó, egy-egy nagy énekes gesztusai, arcjátéka helyettesíteni tudják a színpad látványát. Nemrégiben így adták elő Rameau Castor és Polluxát, csodálatos volt.
MN: Talán most már kevesebbet utazik, de mennyire lát rá a világ zenei életére? Nézi-e a Mezzót, a Classicát, a Medicit és hasonló zenei tévécsatornákat?
F. I.: Hogyne! Az élő élményt semmi nem pótolja, mégis, a tévéközvetítések óriási előnye — persze akkor, ha jó az operatőr és jó a hangosítás —, hogy közelről is láthatom a zenekart, a kórust, a zenészt, az énekest, vagy bármilyen részletet, amit élőben, ha rossz helyen ülök, nem láthatok! Stravinsky írt erről fontos sorokat, szerinte látni is kell azt, aki a zenét műveli. Egyébként ez mindig így volt, a hang- és képrögzítés feltalálásáig. Ifjúkoromban az volt az álmom, hogy előttem van a világ összes rádiójának, televíziójának a műsora, és nekem mindössze egy gombot kell megnyomnom, hogy bejöjjön a szobámba koncert, operaelőadás New Yorkból, Milánóból vagy Párizsból. Közel vagyunk ehhez. A legnehezebb lépés mégis ez után jön: választani a hatalmas kínálatból. Szerintem gyönyörű, egyben roppant nehéz pedagógiai feladat: értékválasztásra bírni, értékválasztásra tanítani a jövő generációt.
MN: Zeneszerzői diplomája van — azt tudjuk, hogy ettől még senki nem lesz zeneszerző, illetve nem ettől lesz az, de valójában miért nem komponál?
F. I.: Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy másra születtem: egy közvetítő, jobb szó híján ismeretterjesztő szerepre. Pedig azt mondták, nem vagyok tehetségtelen, mégse győztek meg erről. Nem éreztem igazán erős késztetést a komponálásra. Legalábbis zene komponálására. Mert, ugye, egy előadás megtervezése is komponálás.
MN: De nem bánta meg, hogy zeneszerzést tanult.
F. I.: Ó, dehogy! Anélkül nem lehettem volna katalizátor. Az a különbség a zeneszerzői és előadóművészi látásmód között, hogy az előadóművész, ideális esetben, mindent megtesz azért, hogy a feladatát maximálisan teljesítse. A zeneszerző maga teszi a hangokat egymás után — ez pedig egészen más felelősség. Nem mindegy, hogy eljátszom a C után a D-t, vagy az, hogy a további tizenegy hang közül én választom a C után a D-t. Ezt a másféle közelítést minden előadóművésznek is tanulnia kellene. Sajnos, nálunk nincs ilyen kurzus.
MN: Sosem írt zenekritikát? Sajnos annak a műfajnak is nagyrészt leáldozott.
F. I.: Inkább beszámolókat írtam külföldi fesztiválokról. Olyan jellegű kritikákat, mint Kroó György, nem írtam és nem is akartam írni. Megbíráljam azt, aki ma gyengébb napot fogott ki? Lehet, hogy másnap este, amikor megismétli a produkciót, fergeteges sikert arat.
MN: A kortárs zene iránti csekély érdeklődés vagy éppen elutasítás lényegében a 20. század első évtizedeiben kezdődött. Mindenkitől megkérdezem, hogy szerinte miért. Hiszen egészen addig a közönség mindig az új, vagyis a kortárs zenét követelte.
F. I.: Biztos benne, hogy csekély a kortárs zene iránti érdeklődés? Megtelik a terem, egyszer a BMC-ben, máskor a Zeneakadémián akkor is, ha ősbemutatókat hirdetnek. Megvan a ma zenéjének is a közönsége. Különben is: százféle kortárs zene van. Mást írnak az európaiak, mint az amerikaiak. Mást az észak-amerikaiak, mást a déliek. Mást az olaszok, mást az oroszok, mást a magyarok. Mást az idősebbek, mást a fiatalabbak, mást Ligeti, mást Kurtág. Minden nagy személyiség másféle kortárs zenét ír. A kortárs jazz-zene is más, ahogy más a kortárs könnyűzene is. De hiszen régen is így volt! Aki egy kicsit otthon van benne, nem téveszti össze az egyidőben élt Bachot és Händelt, Vivaldit és Rameau-t. Vannak, akik vágynak az újdonságra, de egyébként Bachot, Mozartot is kedvelik. Fanyalgás a frissen született művektől régen is volt, gondoljon a temérdek megbukott zenekritikára: nem érdekli, hogy a zenetörténet e pillanatában mi izgatja a szerzőket, nem partner abban, hogy megküzdjön azzal, amivel a zeneszerző megküzdött.
MN: Hogyan lehet ezen változtatni? Kocsis Zoltán azt mondta, ehhez a hallgatók hallását más paraméterekre kellene átállítani, ami hosszadalmas lenne, és kérdés, megéri-e — vagy egy új Mozartnak kellene születnie.
F. I.: Nem vagyunk egyformák. Baj ez? Nem hiszem, hogy bármit változtatni kellene. Változik ez magától is. Ami ma új, rövidesen régi lesz… Én mást nem tehettem: számtalan előadást tartottam kortársaimról, de mindig olyan művekről beszéltem, amelyek — szerintem — értéket képviselnek. Lehet, hogy tévedtem. Nem találtam el, hogy kiket fognak tíz–húsz év múlva játszani. Az is lehet, hogy olykor-olykor jól döntöttem. Ami pedig egy új Mozart születését illeti, lehet, hogy itt van már köztünk. Lehet, hogy Európában, de az is lehet, hogy egy másik kontinensen.
MN: Ha valamit rossznak ítél, milyen elvek, milyen kritériumok alapján teszi?
F. I.: Volt egy osztályom, ahol azt mondták, a tanár úr mindig jó zenéket mutat, mutasson egyszer rosszat is! Rendben, mondtam, keresni fogok ilyet. És találtam. Ott volt a kotta a kezemben, a darabot mégsem mutattam meg! Elmondtam a diákoknak, hogy nem vagyok hajlandó a szerzőt elmarasztalni, a nevét megmondani. Mert magánügy, hogy tetszik-e nekem valami, vagy nem. Egyébként sok-sok szempont alapján lehet egy művet elutasítani. Ötlettelen, hiányzik a hangok egymásutánjának logikája, aki írta, nem ismeri a hangszerek lelkét… De leginkább a formailag gyenge darabot utasítom el, amikor olyan szeletek kerülnek egymás mellé, amelyeknek semmi közük egymáshoz, vagy nincs kimerítve egy-egy fordulat. Ugyanakkor, ha egy sajátos, egyedi forma születik, azt elfogadom. De felmerül a kérdés: biztos, hogy a legjobb előadásban hallom a művet? Biztos, hogy az alkotó tévedett? Netán én? Erről eszembe jut — bocsánat az asszociációért —, amit egyszer olvastam. Van olyan afrikai nép, ahol az emberek úgy vitatkoznak, hogy mielőtt az egyik a másikkal vitába szállna, előbb megismétli, amit a másik mondott. Tanulságos! Először megérteni, felfogni, aztán vélekedni!
MN: Figyeli a fiatal zeneszerzők működését. Lát nagy tehetségeket?
F. I.: Igen. Arra azonban nem vállalkozom, hogy megnevezzek valakit. Nagyon is érdekel, ki milyen úton jár, és drukkolok nekik. Csak hát, ritkán szólal meg többször egy kortárs alkotás. Addig pedig, egyszeri benyomás alapján, sem a szakember, sem a zenehallgató nem ítélkezhet. Csupán találgatni lehet, kinek van, kinek lesz mondandója a jövő számára is.
MN: Ön nagy lemezgyűjtő is. Ez a világ is nagyon megváltozott — csoda, hogy a lemezkiadók egyáltalán kiadnak még lemezeket, hiszen nagyon kevesen vásárolják. Mi lesz az ön lemezeivel?
F. I.: A fekete lemezeimet odaadtam Gőz Laciéknak a BMC számára, de hogy a sok ezer CD-mmel mi lesz, fogalmam sincs. És a DVD-kkel? Valamikor úgy gondoltam, hogy ami engem érdekel, amire szükségem van, azt megveszem. Azóta minden megváltozott. Amióta hatalmas választék áll rendelkezésünkre az interneten, érdemes lemezekre költeni? Lemezekre, amelyeket a jövőben lejátszani sem fogunk tudni? Némileg hasonló a helyzet a könyvekkel. Életműveket lehet elolvasni a képernyőkön. Láthatja, a szobáim tele vannak könyvekkel — mi lesz velük?
Rácz Judit
Megjelent: Magyar Narancs, 2023. április 13. (online megjelenés: április 12.)
|
|