Sosztakovics: 14. szimfónia
(1971)
A szimfónia történetének egyik legjelentősebb fejezete kezdődik akkor, amikor a hangszerek mellé az énekhangot, a szó erejét is segítségül hívja Beethoven a 9. szimfónia utolsó tételében.
Beethoven nyomán a romantikus mesterek, Liszt, és különösen Mahler él gyakran ezzel az eszközzel. Sőt, Mahler Das Lied von der Erde (Dal a Földről) című művében már nem is a hangszerek mellé társul az énekhang, hanem fordítva: az énekhangok mellé társulnak a hangszerek. Ezt írja a partitúrába: „szimfónia tenor és alt (vagy bariton) hangra és zenekarra”.
Hogy a szimfónia haydni-mozarti típusa századunkban is tovább él, ezt többek között Honegger vagy Sosztakovics számos szimfóniája bizonyítja. De él a mahleri dalciklus-szimfónia is. Ilyen Sosztakovics máig utolsó, Benjamin Brittennek ajánlott 14. szimfóniája.
Tizenegy — orosz nyelvre fordított — versre épül a tizenegy tétel. Federico García Lorca és Rainer Maria Rilke két-két verse keretezi a ciklust. A kilencedik tétel Küchelbecker, az összes többi Guillaume Apollinaire soraira születik.
A négy-négy szoprán illetve basszus szólót és a három szoprán-basszus duettet kislétszámú vonóskar és ütőhangszerek — köztük kasztanyetták, tom-tomok, harang, vibrafon, xilofon és cseleszta — kísérik. Nincsenek fúvósok, nagyhangú ütőhangszerek. A hangszeres apparátus önmaga is, a hangszerek felhasználása még inkább: vallomás. A vonósok — különösen a magukra maradó mély vonósok, a gordonka- és bőgőszólók — úgy állnak szemben az ütőhangszerek hideg koppanásaival, ahogy a magára maradó ember áll szemben a Halállal. Mert ebben a műben — Sosztakovics 14. szimfóniájában — tizenegy tétel tizenegy variáció egyetlen témára: minden sor a Halálról beszél.
A De profundis az andalúziai föld mélyén alvó hű szerelmesekről.
A Malagueñában
A halál
be és kijár,
ki és bejár
a halál
a korcsma-ajtón. {Jékely Zoltán fordítása. In: Federico García Lorca Összes művei I. Magyar Helikon 1967, 192. oldal}
Igazi haláltánc. Danse macabre. Liszt haláltáncainak, a Csárdás macabre-nak kései rokona.
A két Garcia Lorcát követő hat Apollinaire-vers közül Loreley balladája Loreleyről, aki szerelméért a Rajnába veti magát, Az öngyilkos az öngyilkos magányos sírhantján nyíló három ékes liliomszálról, Az első vonalban a kis katonáról szól, aki még nem tudja, hogy a fedezékben ma este meghal.
A keserűen ironikus Madame, odanézzen! versben „a vágyak mind halottá válnak”. A Santé fogházban sínylődő rab zárkáját érzi sírjának. A nyolcadik tétel egyetlen tizenötsoros átkozódás: A zaporozsjei kozákok válasza a konstantinápolyi szultánnak.
Küchelbecker verse: O Delvig, Delvig! az egyetlen vers, ahol felcsillan a remény: ha nem is mi, de tetteink, eszméink túlélik a Halált is:
O Delvig, Delvig! Miért is sírsz te?
Hisz halhatatlan egyaránt
A tett, mit gyújtott hősi láng
S a dalt zengő poéta szíve.
Eszménket így nem tépi szét
A földi elmúlásnak árnya,
Bár jó sors, bár a rossz sors várja
Az édes múzsák gyermekét.
Ezt a kivételes melegséggel, csak vonósokra hangszerelt lírai tételt a Rilke szavaira született, zenei anyagában az elsőre utaló, a szimfóniát hagyományosan ívszerűen lekerekítő, ismét az Élet felett győzedelmeskedő Halálról beszélő A költő halála című tétel és egy Utóhang követi:
Te nagy Halál, ki minden órán
Minket kísérsz,
Az élet minden nagy percén őrködsz,
Vársz ránk és vágysz ránk,
És bennünk élsz.
A pianissimóból a háromszoros fortéba rohanó, zakatoló harmóniákkal, hatalmas kérdőjellel végződik a 14. szimfónia: vajon meddig élünk? Ez a robogás már a felénk rohanó Halál hangja?
Földes Imre
A mű alapjául szolgáló versek itt olvashatók.
Készült a Magyar Rádió számára.
|