Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

VIII. BESZÉLGETÉS SOPRONI JÓZSEFFEL

 

 

Soproni József

(*1930)

(Nagygyörgy Sándor felvétele)

 

Földes Imre: „Keresse fel Soproni kollégát, és kérje el tőle a Bach stílusában írt invenciókat” — mondta Viski János, amikor éppen Bach stílusgyakorlatokkal hadakoztam. Nem tudom, emlékszel-e rá? Akkor találkoztunk először. Nagy tisztelettel néztem Rád, az idősebb kollégára. Különösen az után, hogy átlapoztam a fölényes kontrapunktikus tudással megírt darabokat: Vajon Te írtad? Nem inkább utólag megtalált Bach invenciók…?

Azt sem felejtem el, mikor évekkel később — már együtt tanárkodtunk a Konzervatóriumban — egy szolfézsórádon a növendékeidet, akik Kodály kétszólamú énekgyakorlataiból énekeltek, milyen magától értetődő természetességgel kísérted zongorán. Még Neked sem hittem volna el, ha nem tudom, hogy ezek Kodály
a cappella művei, és a kíséretet ott helyben rögtönözted. Képes vagy minden stílusban improvizálni?

Soproni József: A legújabb zenétől visszafelé bármilyen stílusban.

F. I.: Fúgát is? Négyszólamút?

S. J.: Legfeljebb koncentráció kérdése, hogyan sikerül.

F. I.: Honnan ez a készség? Veled született?

S. J.: Igen, ez adottság. Még a hangjegyeket sem ismertem, de már zongoráztam. Mindent hallás után.

F. I.: Abszolút hallásod van?

S. J.: Igen. Talán ezzel is összefügg az improvizációs készség. Abszolút hallással az ember a zenét olyan mélységben appercipiálja, olyan gazdagságban hallja, hogy első hallásra is jobban megragad. Több marad meg bennem Bachból vagy Mozartból, mint abban, aki nem tudja a zenét abszolút magasságban rögzíteni.

F. I.: A zenészek többsége relatív hallású.

S. J.: Nem kötelező az abszolút hallás, de rövidebb utat biztosít a zene közvetlenebb érzékeléséhez.

F. I.: Az abszolút hallás óriási előnyeit, de bizonyos hátrányait is tapasztaltam növendékeimnél. Nehezebben transzponálnak.

S. J.: Ezt én is tapasztaltam. Magam az évek során elsajátítottam egy kapcsoló rendszert, átkapcsolok az új hangnembe. Néha idegállapoton múlik. Ha fáradt vagyok, kulcsok behelyettesítésével transzponálom a leírt kottaképet más magasságba.

F. I.: Zeneszerzőknek általában nem a legjobb a zenei memóriájuk. Szerencséjükre. Ha minden motívumról tudnák, hogy ki írta meg már előttük…

S. J.: Gyerekkoromban nagyon jó zenei memóriám volt, de most már kevésbé jó. Stílusmemóriám van. Ha hallok valamit, rögtön érzem, hogy milyen stíluskörből való, de hogy milyen műből származik, azt nem mindig tudom. Ahogy csökkent a memóriakészség, úgy növekedett az önálló gondolkodás.

F. I.: Könnyen komponálsz?

S. J.: Normálisan. Nem gyorsan, de nem is lassan. Dolgozhatnék gyorsabban is, de azt hiszem, ennél lassabban már fölösleges lenne.

F. I.: Az utóbbit azért kérdeztem, mert a zenei anyag, ami kikerül a kezed alól, sokkal inkább töprengő, kereső magatartásra utal, semmint virtuóz készségre.

S. J.: Semmivel sem töprengek többet, mint más. Véleményem szerint más is legalább ugyanennyit töpreng.

F. I.: Zeneszerzést is tanítasz. Szerinted mi tanítható a zeneszerzés mesterségéből?

S. J.: Közös tanárunk is körülbelül ilyen irányba terelt mindkettőnket: a zenei anyagot mindenkor agyagként kell alakítani, megmunkálni, és nem megszilárdult kőzetként kezelni.

F. I.: Ahogy az agyag engedelmesen formálódik az értő kezében kisnyúlból egy-két mozdulattal emberfejjé, úgy kell megtanulnia a zeneszerzőnek az anyagával bánni. Ezt tanította Viski.

S. J.: Magam is ezt tanítom. Ha valaki mutat egy kompozíciót, a kifogásaimat nemcsak elméletben mondom meg, hanem rögtön példán is illusztrálom, megmutatom a zongorán, milyen formában lehetne kijavítani. Természetesen abban a stílusban mutatom meg, amilyen stílusban a darab született.

F. I.: A Te stílusod kialakításához kik járultak hozzá leginkább?

S. J.: Szabad egy kicsit messzebb kezdeni? 1957-től, vagy 56-tól, sőt már 55-től kezdve lehetőség nyílt arra, hogy szakítsunk azzal a „magyaros-pentaton” stílussal, amellyel szemben már úgyis averzióval viseltettünk. Soha nem is írtam ebben a stílusban. Egyszerűen nem tartottam alkalmasnak arra, hogy valamit közöljek benne.

Lassacskán lopóztak fülünkbe és szemünkbe az újdonságok. Nem történt ez hirtelen. Bennem semmi esetre sem hozott létre forradalmi változást. Saját eredményeim vagy vélt eredményeim megtartásával próbáltam az új hatásokat magamba szívni, magamat ezzel gazdagítani.

Aki egyik napról a másikra — belső konzekvencia és kényszerítő körülmény nélkül — megváltoztatja a stílusát, az újat kikiáltja egyedül üdvözítőnek, a régit eltaszítja magától, az a divatnak hódol. Erre vonatkozólag láttam példákat az ötvenes évek végén.

A korábbiak közül Webernt, Berget, Sztravinszkijt, a francia–olasz avantgárdból Boulezt, Nonót éreztem artisztikusnak, ugyanakkor differenciáltnak, kifejezőnek és tartalmasnak. Semmi esetre sem a németeket. Sem Stockhausent, sem másokat.

F. I.: Kottából ismerkedtél az új zenével?

S. J.: Kottából is, lemezről is, és 1962-ben Darmstadtban.

F. I.: Mesélj valamit Darmstadtról, a mindenkori legújabb és legfurcsább — nem mindig a legértékesebb — zenei újdonságok fesztiválvárosáról.

S. J.: Darmstadtban csak egyetlen jelentős zenével találkoztam: Boulez Le Marteau sans Maître-jével. A hangszerek használatának szokatlansága — legalábbis akkor még számunkra szokatlansága — tette rendkívül feltűnővé, és első pillanatban mindjárt vonzóvá. Véges-végig lekötött.

Nemcsak azért tartom nagy zenének, mert a hangzásvilága pontosan ellentéte annak, amit zeneszerzésórákon megismertünk, hanem mondanivalójának kifejezőerejéért, ahol soha sincs üresjáratokkal szabdalt jelentéktelenség, mint a többi, Darmstadtban hallott kompozícióban.

Ez a fajta hangzásvilág, amely a gamelán zene hatására alakult ki a francia zenében, világszerte jelentkezik. Magyarországon is. Pontosan olyan szükséglet számunkra, mint amilyen fontos volt Bartók számára a magyar népzene. Ezzel a zenével kell beoltani magunkat, és semmiképpen sem egy — teszem azt — hindemithi, kőtömbökből épített zenei anyaggal.

F. I.: Más jelentékenyebb művel nem találkoztál?

S. J.: Niccolò Castiglioni fiatal zeneszerző kamaraműve nyújtotta még azt az élményt, azt a lelki élményt, amit végig hiányoltam. Mert rengeteg darabot hallottam, és kiábrándítóbbnál kiábrándítóbbak voltak.

F. I.: Volt-e sikerük?

S. J.: Meg kell mondanom, nem. Castiglioninak igen. Nem volt hangos sikere, de meleg fogadtatásra talált. Ugyanúgy, mint Boulez műve.

F. I.: Mit tapasztaltál még Darmstadtban?

S. J.: Stockhausennek hallottam egy előadását.

F. I.: Érdekes volt?

S. J.: Eljöttem onnan. Az a bizonytalan ideológia — mert ő ideológiát áraszt —, az a vallásos elemekkel átszőtt sajátságos, egyéni világ, amit próbál másokba beleplántálni, számomra teljesen idegen.

F. I.: Miről beszélt? Saját zenéjéről?

S. J.: Nem, egyáltalán nem beszélt a saját zenéjéről. Különböző filozófiai irányzatokról… Ez egy filozófiai szeminárium volt.

F. I.: A zenéről mit mondott?

S. J.: Semmit. Nem is volt szó zenéről.

F. I.: Szuggesztív előadó?

S. J.: Szuggesztív. Rendkívüli mértékben.

F. I.: És jó stiliszta?

S. J.: Nagyszerűen beszél. Nagyszerűen.

F. I.: Kik hallgatták?

S. J.: A hallgatóság — legnagyobbrészt persze amerikai és angol, aki talán a kottát se nagyon ismerte, de azért „zenét” írt már — bámulattal adózott ennek a nagy névnek.

Szedett-vedett társaság fordult meg akkor Darmstadtban. Kevés volt a komoly szakember. Fiatal emberek, akik elkezdenek komponálni, ellenőrizhetetlen technikával — mert tulajdonképpen ellenőrizhetetlen ez a technika —, biztos, hogy gyorsan tudnak látványos eredményeket elérni. De az is biztos, hogy hamarosan kiderül, e mögött a látványosság mögött gyakorta semmi nincs.

F. I.: Aztán hazajöttél…

S. J.: …és a Hét zongoradarabomat, amit még a darmstadti út előtt kezdtem írni, folytattam tovább, megerősödve abban a hitemben, hogy igen, előre, mindenáron előre kell lépni új eszközökkel, de soha el nem hagyva a Zenét. A zenét most nagy z-vel mondtam.

F. I.: Tavaly jelent meg egy tanulságos német nyelvű szakkönyv, az utóbbi években használt zenei jelzések gyűjteménye. Az olvasó, aki áttanulmányozza, egységes jelzésrendszer kialakítására ugyan semmi lehetőséget nem lát, de komoly figyelmeztetés a zeneszerzőknek: ugyanaz a jel — sok esetben — homlokegyenest mást jelent az egyik partitúrában, mint a másikban. Ajánlom elrettentő példának. Szerzője Erhard Karkoschka. Címe: Das Schriftbild der Neuen Musik.

S. J.: Megvan nekem. Végignézni olyan megterhelés, hogy zeneszerző ezt nem is vállalja. Inkább azt mondja, hogy kialakít magának saját, egyéni notációt.

F. I.: …és éppen ezzel készíti elő a könyv kétszer olyan vastag, második kiadását…

S. J.: Az én alaptörekvésem, hogy az írásmód ne legyen szükségtelenül komplikáltabb, mint a valódi hangzás. Sokszor előfordul, hogy egészen egyszerű zenéket — csak azért, hogy a kottakép mainak hasson — komplikáltan írnak le. Természetes, hogy a mai zene másfajta kottaképet eredményez, mint a múltbeli. De gondoljunk arra, hogy a darabot nemcsak az az előadó fogja eljátszani, akinek elmagyarázom, hanem — tegyük fel — Japánban is el szeretnék játszani.

F. I.: A Hét zongoradarab viszonylag egyszerű, áttekinthető írásmódja ezek szerint állásfoglalás.

S. J.: Meg vagyok győződve arról, hogy az egyszerű kottaképé a jövő. A nagy zenék — gondolok itt például Lutosławski akármelyik darabjára — egészen egyszerűen vannak leírva. A varázslatos kottakép a nem-szakembert megdöbbenti. Arra gondol: milyen nagy mester lehet, aki ilyet ír… Pedig…

F. I.: Van tehetséged más művészetekhez is?

S. J.: Gyermekkoromban csodájára jártak a rajzaimnak. Még a gimnáziumban is — Sopronban jártam iskolába —, egyedül nekem volt mindig jelesem rajzból. Tanárom — talán ismerted a nevét — Horváth József, kicsit konzervatív ember volt a művészetében, de nagyszerű akvarellista. Külön rajzra kellett járnom hozzá. Berendelt magához.

F. I.: Rajzolsz még?

S. J.: Szerencsére abbahagytam.

F. I.: Miért szerencsére?

S. J.: Mert ismerek muzsikusokat, akik festenek. Nem is jelentősen muzsikálnak, nem is jelentősen festenek…

F. I.: Jársz tárlatokra?

S. J.: Hogyne. Most főleg Egryt keresem. Nem könnyű felfedezni a képeit. (Legutóbb Keszthelyen jártam. Persze zárva volt a Balatoni Múzeum. Egész télen át…) Körülbelül egy év óta ő a nagy szerelmem. Azelőtt is ismertem, de csak most tartok nála. Nem stilárisan — emberileg. Egryre van most szükségem, Egryre, az emberre. Ugyanúgy, ahogy Bartók Bélára, az emberre mindig szükségem lesz.

Csontvárynál arra az erőre van szükségem, amellyel szétrobbantotta a körülötte levő akadémikus festői világot. Azért említettem ezt a két nevet, mert e kettővel foglalkozom jelenleg.

F. I.: Mit értesz az alatt, hogy foglalkozol velük?

S. J.: Lehetőleg minden képükkel megismerkedem. Ha másként nem, legalább reprodukcióban.

F. I.: A zene után a festészet érdekel a legjobban?

S. J.: A képzőművészet, de azon belül elsősorban az építőművészet.

F. I.: A zene sem más, mint épület. Ezért?

S. J.: Igen. Én a komponálást építésnek érzem, a kompozíciót épületnek. Sőt, térben elhelyezkedőnek. Talán, aki nem csinálja a zenét, ezt nem is érzi. A hangszerek színei — fent egy fafúvós, lent egy rézfúvós szín — térélményt adnak nekem.

F. I.: Vannak, akik tagadják, hogy a zene — időbelisége mellett — térbeli művészet is.

S. J.: A zeneművészet időbeliségét nem is tartom olyan lényegesnek. Lényegtelen számomra, hogy a Máté passió két óráig tart, egy Mozart vonósnégyes pedig „csak” huszonöt percig. A zenei műalkotást tömbszerűnek érzem, egy pillanat alatt fogom át, ugyanúgy, mint egy francia katedrálist, vagy a Keszthely melletti, egregyi románkori templomot.

F. I.: Miért nem barokk példát mondtál?

S. J.: A barokk képzőművészetet nem érzem magamhoz közel. A mai és a középkori — a középkoriból a román, és azután a gótikus — építészet érdekel a legjobban.

A zenemű térben és időben való megjelenése — úgy érzem — rokon a román stílusú építészetből sugárzó, lezárt térélménnyel. Súlyossága, a kifejezés tömörsége, az anyag nemessége, a szerkezetek anyagszerűsége adekvát azzal az elképzeléssel, amit normaként az eljövendő kompozícióimban magam elé tűztem.

Ahogy később a francia gótika játszani kezd az anyaggal, feloldja a falfelületeket, bebocsátja a napfényt, a külső világot az addig zárt térbe, úgy a mai francia zene is — például Boulez — virtuóz hangzásképre törekszik. Említettem már: szükségünk van erre a hatásra, hogy feloldjuk magunkban a zárt formák bilincseit, mert a német zene százados hatása még mindig él bennünk. A latin szellem kevésbé.

Érdekes párhuzamot lehet vonni a mai építészet anyaga: a vasbeton és a középkori művészet építőanyaga között. A vasbeton szemkápráztató lehetőségeket kínál mesteri szerkezetek megépítéséhez. A természetét belekomponálja az építészeti térbe, ahogy a románnal szemben a gótika teszi. A chartres-i katedrális ablakait épp úgy csodálom, mint a vasbeton épületek hatalmas üvegfelületeit. Vagy az Erzsébet híd budai felüljárójának külső képe, a zsaluzás lécnyomai ugyanolyan élmény számomra, mint a román dómok rusztikus egyszerűsége, lapidáris tömörsége.

Keresem a módját annak, hogyan találkozhat össze a virtuóz gótika a román stílus tömörségével, súlyosságával, nemességével, anyagszerűségével. Végső soron — azt hiszem — az anyagszerűség a leglényegesebb közös vonás a mai és a középkori művészet között.

F. I.: A harmadik nagy kultúra, ahol az anyagszerűség maximális mértékben valósul meg: a primitív kultúra, nyilván szintén közel áll Hozzád.

S. J.: Természetesen. Az amerikai — maya, azték, inka — kultúrák. Kevésbé az ázsiaiak. Különösen nagy élményt jelentett az óceániai művészet, a Húsvét-szigeti nagy bálványemlékek.

F. I.: Ezek vezettek azokhoz a népi szövegekhez, amelyek alapján készült a Carmina polinaesiana?

S. J.: Igen. Így van.

F. I.: Eredeti népi zenei anyag…

S. J.: …nincs benne. Semmi köze a primitív zenéhez.

F. I.: És véletlen lenne az a heterofonikus technika, amit alkalmazol? Az a megkomponált heterofónia, ahol a vokális szólamok szinte egymás variánsai, csak egy-egy pillanatra válnak el egymástól. Ez mégiscsak a primitív kultúrából ered. Nem?

S. J.: Igen, de ez tudat alatti. Erre nem gondoltam írás közben. Bennem ez a stílus, mint emlék, megvolt. Nem kellett külön tanulmányoznom.

F. I.: Mennyire vonz az irodalom?

S. J.: A képzőművészet után következik. Nem jelenti azt, hogy nem olvasok, de intenzív munka mellett nem lehet intenzíven olvasni. Ezért ritkábban jut idő terjedelmes regényekre. Versekre, novellákra, tanulmányokra igen. Nagyon szeretem Radnótit, Juhász Gyulát, Kosztolányit. A jelenkoriak közül többek közt Weörest, Juhász Ferencet.

F. I.: Írtál versekre zenét?

S. J.: 1962-ben írtam öt dalt Radnóti versekre. Szabad tizenkétfokú és punktuális elemek felhasználásával.

 

 
Legutóbb — most februárban — Sziklay Erikával vette fel Három Verlaine dalomat a kölni Rádió.

F. I.: Most min dolgozol?

S. J.: Gordonkaversenyt írok. Természetesen Mező Lászlónak.

F. I.: Izgat a színház?

S. J.: Hogyne. Nagyon.

F. I.: Szándékodban áll valamikor operát írni?

S. J.: Igen.

F. I.: Van már szövegkönyved?

S. J.: Erről részletesebben nem beszélnék.

F. I.: Miért?

S. J.: Azért, mert a szövegkönyvírókkal olyan nehéz valamire jutni.

F. I.: Ovidiust csak a polcról kellett leemelni.

S. J.: Az Ovidius kantátámra célzol?

F. I.: Igen.

S. J.: „Aurea prima sata est…” Gimnáziumból ismerős sorok. Bevezető szavai a Metamorphoses-nek, amelyben arról beszél Ovidius, milyen nagy pillanat volt, amikor az ember megjelent az élettelen világban, milyen mértékben alakította át ezt a világot, hogyan alakult körülötte az élet, hogyan nemesedett eközben olyan naggyá, hogy szeretnénk a nevet: ember — ezt most már én mondom —, nagy e-vel írni. Ez a nagy e-vel kimondott Ember szó — többek közt — az ars poeticám alaptétele. Embereknek írok még akkor is, hogyha csak kevés emberben találok visszhangra. Nem az asztalfióknak írok. Nem kísérletezem öncélúan. Ez alatt azt értem, hogy a kész kompozícióm nem kísérlet már, de addig, ameddig testet nem ölt, számtalan lehetőség között válogatok.

Nem a mindenkori legújabb eszközökkel próbálok csatasorba állni akkor, ha az eszközöket külsőségesnek találom. Nem hangzásvilágot, nem színképet kívánok közölni, hanem a saját magam gondolatvilágát, és amit úgy érzek, szükséges, hogy elmondjak magamról és a világról másoknak. Nem az eszközökkel szemben, hanem az eszközöknek a — nem mindig belső kényszerből való — alkalmazásával szemben van olykor fenntartásom.

F. I.: Vagyis nem vagy avantgárd szerző.

S. J.: Ha a szónak a köznapi, divatos jelentését értem, akkor nem; ha azonban azt jelenti, hogy a zeném korszerű és a holnap számára íródik, akkor igen. Különben is a mai zenének „avantgárd — nem avantgárd” megkülönböztetését erőltetettnek és a jövő értékítélete szempontjából tarthatatlannak és semmitmondónak tartom.

F. I.: A zenetörténetben egyformán jut hely a „kitalálóknak”, akiknek a nevéhez felfedezésszámba menő ötletek, trouvaille-ok fűződnek, és az összegezőknek, akik számára a trouvaille: eszköz, nyersanyag. Az előbbiek inkább az élesztő szerepét töltik be, az utóbbiak gyakrabban maradnak műsoron. Az utóbbiban bízva elbúcsúzhatunk?

S. J.: Bízva benne, igen.  
 

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.