Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

IX. BESZÉLGETÉS SZOKOLAY SÁNDORRAL

 

 

Szokolay Sándor

(1931–2013)

(Nagygyörgy Sándor felvétele)

 

F. I.: Szereted nagy fába vágni a fejszédet, de ilyen kemény fába, mint most, alig hiszem, hogy vágtad valaha. A Hamlet-ből jó operát írni még senkinek sem sikerült.

Sz. S.: Ennél szebben belebukni semmibe sem lehet. A nagy drámaíró ki fogja bírni. A közönség is látott már elég sok rossz operát, nem fogja különösebb csalódás érni. Egy biztos: ilyen vállalkozásból csak tanulni lehet. Én csak nyerhetek. Szerintem nem is szabad sikerért komponálni. (Azért ott lapul az emberben, hogy talán nem dolgozott hiába…) A munka lázában nem vetődik fel a sikertelenség lehetősége. Hiszek a műveimben, mert belső kényszer hozta létre őket. A Vérnásznál sokkal biztosabbra mentem. Ezt most már elmerem árulni. A premier előtt nagyképűségnek tűnt volna. A Vérnász, úgy éreztem, kiabál a megzenésítés után, a Hamletnél az akadály imponált, már zeneakadémista koromban. Mert előbb született meg a Hamlet opera gondolata, mint a Vérnászé.

Negyvenszer láttam Laurence Olivier Hamlet filmjét. Bérletem volt a Sport moziba, és minden előadást végignéztem. Már fejből tudtam. Nem beszéltem egy szót sem angolul, de a füleimben ott csengtek a hosszú és rövid hangok, a hanghordozás… És közben már operaszínpadra képzeltem. Persze semmi biztosítékom nem volt arra, hogy valaha is operát írok belőle. De nem tudtam szabadulni a gondolattól… Miután sikerült közben a Vérnászt megírnom, most van bátorságom hozzá. Az alkotó úgysem lehet benne biztos, hogy új műve eléri-e az előzők színvonalát.

Ha minden szavát megzenésítem, ahogy például Polonius áldását adja Laertesre, akkor megállítom a cselekményt, mert ez a rész egy operában az egészhez képest csak betét lenne. Ha valamit kihagyok, mindenki azt kérdi majd: miért hagytam ki? Úgy kell rövidre fognom — és ez nagyon nehéz —, mintha az egészet elmondanám. A kisebb epizódok, jelentéktelenebb szerepek kimaradnak, máskor meg — itt Rosencrantzra és Guildensternre gondolok — csak jelzem az alakokat, nem fejlesztem ki.

Új arányokat kellett találnom. A Hamletben sok a gondolat, de mert az opera nem prózai színház, a cselekményt fel kell gyorsítanom. Közben arra is vigyáztam, hogy ne sikkadjon el a filozófia.

A kórus, a tömeg, a színpad, a mozgás nem dominál majd az operában. Azt akarom, hogy Hamlet legyen mindennek a középpontja. Ő áll a fókuszban.

 

 

 

A monológok kis zenekarral, egészen vékony kísérettel szólalnak meg, mintha csak Hamlet agyát látnánk, és minden más megszűnne a színpadon. Amiket gondol, abból következik a cselekmény. Tehát kórusnak, bevonulásoknak, fanfároknak itt öncélúan semmi keresnivalójuk sincs. Én nem akarok nagy történelmi tablókat festeni. Nem romantikus történelmi operát írok, mert a Hamlet — szerintem — nem történelmi színmű. Valahol játszódnia kell, de hogy hol játszódik, az tulajdonképpen mindegy.

F. I.: Kik éneklik majd a Hamletet?

Sz. S.: Képtelen lennék egy szerepet megírni, ha nem látnám Melist vagy Faragót mint Claudiust, Komlóssyt mint Gertrudist, Házyt mint Ophéliát, Szőnyit vagy Palcsót mint Hamletet… de nem akarok szerepet osztani.

F. I.: Miért? A szereposztás nem Tőled függ?

Sz. S.: Nagyrészt igen, de erről most még korai lenne beszélni. A Vérnásznál sokkal jellegzetesebbek voltak a szerepek. Egy-egy szerep kiabált az énekes után…

F. I.: És az énekesek is kiabáltak a szerep után?

Sz. S.: A Vérnásznál sikerült — bocsánat a kifejezésért — a gyógypedagógiai szólamaimat úgy megírnom, hogy az énekeseknek is tetszett. Lelkesen csinálták. A régebbi műveimmel, kantátáimmal, oratóriumaimmal szemben — főleg a próbák alatt — volt bizonyos ellenállás az énekesek részéről. Azután, mikor megtanulták, kiderült, hogy nem is olyan nehezek a szólamok, mint általában a modern darabokban.

Ahogy nehéznek tűnik, ha a vonót az üres húrokon dobálják, holott a legkönnyebb, az énekszólamot is úgy kell megírni, mintha nehéz lenne.

A Hamlet énekszólamai lényegesen nehezebbek a Vérnászénál. Ez a szabadon értelmezett, de következetesen keresztülvitt tizenkétfokúságból is adódik. De a szigorú konstrukció ellenére a dallamok természetes szépségéről eszem ágában sincs lemondani.

Tematikailag összefogottságra, sűrítettségre törekedtem. Az opera indításának motivikája megegyezik Hamlet utolsó szavainak zenéjével. De amíg eddig eljutunk, ezek a motívumok számtalan metamorfózison mennek keresztül.
 

 
Ez a motivikus egység, ha nem is teljesen, mégis hiányzik a Vérnászból. Ott a zene természetes áradására bíztam magam, ami a darab dramaturgiájából fakadt.

F. I.: Eddig hány helyen mutatták be a Vérnászt?

Sz. S.: Wuppertalban, egy évvel a budapesti bemutató után. Nagyon elvont, jelzett díszletekkel. Egészen más volt, mint Budapesten, de tetszett. A zágrábi bemutató az antik görög klasszikus drámákra emlékeztetett. Fehérek és feketék éles ellentéteire épült az előadás. A díszletek is. Olyan volt az egész… mintha nem is én írtam volna… Pár héttel ezelőtt a kassai bemutató úgy szólalt meg, olyan szenvedéllyel, hogy az embernek egyszerűen elállt a lélegzete. Ez a dirigens, Kende János érdeme volt.

F. I.: Hol játsszák el legközelebb?

Sz. S.: Bécsben, a Festwochén játssza el a mi Operaházunk társulata. Folynak az előkészületei a leningrádi, toulouse-i és prágai bemutatóknak. És most érdeklődik utána Solti György, a modern operák központjának, a Covent Gardennek a karmestere. Nagyszerű lenne…

De a legnagyobb örömöm, hogy Budapesten a negyvenedik előadás közeledik. Ez lelkesít arra, hogy új operát írjak.

F. I.: Milyen érzéssel hallgattad az idegennyelvű előadásokat? Hogy sikerültek a fordítások?

Sz. S.: A német fordítás — sajnos — nem tökéletes. Az eredetihez és Illyés Gyula remek fordításához képest nem több mint egy átlagos operaszövegkönyv. Mivel Fortner nyugatnémet zeneszerző már néhány évvel ezelőtt megzenésítette a Vérnászt, az amúgy is ellenem hangolt kritika éppen azt kifogásolta, hogy nem rendelkezik García Lorca költői szavainak ízével, súlyával. Pedig hirdetem azt, hogy modern operát csak igazi irodalmi fundamentumra lehet írni. A ponyva opera story-k ideje lejárt.

F. I.: A Fortner–Szokolay vetélkedésből ki került ki győztesen?

Sz. S.: Nem vesztettem!

F. I.: És milyenek a szláv fordítások?

Sz. S.: Nyelvtudás nélkül, a hangzás alapján jó volt a benyomásom. Pedig nagyon féltem tőlük. Mert a Borisz Godunov gyönyörű oroszul, de Wagnert vagy Verdit szláv nyelven nem tudom élvezni. A Vérnásznál nem zavart. Nagyon sok hosszú hangot írtam, így néha teljesen mindegy, milyen hangzót énekelnek rá.

A Vérnász francia fordítása — ami nem régen készült el — kongeniális. Egyenértékű a magyarral. Alig van benne ritmusváltoztatás. Igaz, hogy a fordítóm — aki egyetemi tanárnő, egy személyben nyelvész és irodalmár, muzsikus, szólista a tours-i Ockeghem Kórusban — kifejezetten ezért megtanult magyarul. „Ő a maga Cocteau-ja” — mondta róla Kodály.

A különböző értékű fordításokból mindenesetre levontam magamnak a tanulságokat. A Hamletnél négy nyelven írom egymás alá a szöveget. Magyarul, angolul, németül és franciául. Nem szeretném, hogy úgy, ahogy Adyból Herz-féle szalámi lett Karinthynál, angolra visszafordítva a „To be, or not to be, that is the question…” úgy hasson hogy „Létezni vagy nem létezni, ez itt a legnagyobb probléma…”

F. I.: Mit tudsz mentségedre felhozni? Szerinted mi a titka a Vérnász sikerének?

Sz. S.: Hittem abban, hogy az operában elsődleges a dallam. Hittem, hogy egy operát végig kell énekeltetni, nem végig karakterizálni, illusztrálni. Hittem, hogy ez a „demokratikus” műfaj minden emberhez tud szólni. A filmzene igen, az opera nem alkalmas arra, hogy kísérletezzünk vele. Olyan témát kerestem, ami egyetemes és örök. Helye és ideje nincs megkötve. Játszódhat a múltban, a jelenben és a jövőben is.

F. I.: A legkedvesebb kompozíciód?

Sz. S.: A tűz márciusa a legkedvesebb darabom. Nem a legjobb, de ezt szeretem a legjobban. Először akartam az eget kipingálni, és amikor írtam, azt hittem, hogy lehet. Adynak fantasztikusan lázadó versei úgy felkavartak, hogy komponálás közben úgy tűnt, mintha a szöveget is én írtam volna…

A Vérnász is a saját gyermekem. Ahogy egy szépséghibával született gyerek is az enyém. Az első operám. Szeretem. Hibáival együtt. Túl forrongó, sok a csúcspont. Tudom. De fiatalon tombolja ki magát az ember, hogy legyen miből leszűrődni. Nem akarok steril lenni, nagyon óvatos. A forrás mossa ki a magáét. Nem akarok elkötelezett lenni semmilyen irányban. Ma már túl vagyok a Vérnászon. Kicsit idegen számomra, de nem tagadom meg. Az életem minden periódusát vállalni fogom, mert egymásra kell építeni.

A legjobb kompozíciómnak a quartettemet tartom. A négy fiamat.

F. I.: Akik „szintén zenészek”.

Sz. S.: Ők is meg vannak verve… ahogy az egész család. Nagyapám is, apám is, feleségem, a zongorista Szesztay Sári… Ugyanolyan eget kimeszelő vágyakkal volt megáldva, mint én. Ha a Zeneakadémián az altisztek kitúrták az egyik teremből, ahol Chopin h-moll szonátáját gyakorolta, a másik teremben folytatta a Wanderer-fantáziával. Hosszú órákat sétáltunk a hegyek közt. Főleg éjszaka. Hogy ne fizessünk kapupénzt, és ne menjünk kétfelé… pár heti ismeretség után összeházasodtunk. Nem is tudom, hogy lett belőlem zeneszerző? Mert ő ugyanabban a szobában ugrott neki a zongorának, ahol én korált harmonizáltam.

Gergely volt a stafétabot. Sári ment zongoraórára, az óra végére hazulról bevittem a gyereket az 1-es busszal a Zeneakadémiára, ő meg hazavitte. Mindenki azt jósolta, hogy ebből tragédia lesz. Talán csak azért, hogy a kivétel erősítse a szabályt, nem lett semmi baj. Gergely most felvételizett a Konzervatóriumba.

Már egész kis korában nagyon szerette és felismerte a hangszereket. Ezt el kell mondanom: egyszer egy éjjel — orgonamuzsika szólt a rádióban — kijön egy szál hálóingben, és azt mondja: „Jaj, de szépen szól ez az orgona! Mindig tudtam, hogy jó szaga van, de hogy ilyen szépen is szól…?”

Tamás második éve tanul csellózni. Először zongorázott, de aztán kijelentette, hogy ő nem lesz „második” zongorista a családban. Mikor a Rádiótól nívódíjat kaptam a Divina Commedia kísérőzenéjéért — én éppen akkor az Atlanti óceán egy szigetén a Hamlet szövegkönyvén dolgoztam — megagitálta a feleségemet, hogy vegyen neki a nívódíjból egy csellót. Meg is vették. Azt mondja Tamás egy este: „Anya, egész nap húznám, de hát nem lehet, mert utóvégre elkopik.”

F. I.: És a másik két gyerek?

Sz. S.: Nagyon tehetségesek. Sajnos. Balázs minden hangnemben eljátssza a zongoradarabjaimat… Ádám, a legkisebb, hegedülni szeretne. Normális foglalkozású — orvos — biztos, hogy nem lesz köztük. Pedig egyiket sem beszélem rá, hogy zenész legyen.

F. I.: Gergelyt ugye különösen nem? Ő is komponál…

Sz. S.: Karmester akar lenni. Nem akarja, hogy gátlásaim legyenek öreg koromra…

F. I.: Miért, eddig még nem voltak gátlásaid?

Sz. S.: Gergely kompozícióival szemben még nem. De akkor igen, amikor Franciaországban megismertem Szvjatoszlav Richtert, és a francia sajtó közölte kettőnk képét. A hatalmas felhőkarcolót és engem…

F. I.: Ez volt a kép felirata?

Sz. S.: No, én megyek…

F. I.: Csak maradj még. Nem beszéltél…

Sz. S.: …Békés-Tarhosról.

F. I.: Igen.

Sz. S.: Egyik legnagyobb és legszebb élményem. Ha nincs az életemben, nem valószínű, hogy zeneszerző lett volna belőlem. És nem tudok indulat nélkül arról beszélni… és jobb ha nem mondok jelzőket… miért szüntették meg éppen fénykorában? Ma már sok helyen olvasunk arról, hogy Kodály pedagógiai munkásságának egyik legfényesebb bizonyítéka volt Békés-Tarhos. Méltó lett volna arra, hogy ami ott kezdődött el, ott is folytatódjék.

Tanyán volt. Egy hatalmas nagy park kellős közepén. Tizenhét éves voltam. Akkor kezdtem el zongorázni. Előtte egy évig tanultam hegedülni édesapámtól, de nagyon hamisan fogtam a hangokat. Fantasztikus hátrányban voltam, de bennem volt, hogy azért is virtuóz leszek. Sipos Évánál tanultam, aki most a budapesti Konzervatóriumban tanít. Egy hét alatt „felfaltam” a Zongora ABC első kötetét. És mert nem volt kottaüzlet, várni kellett, amíg Budapestről megérkezik a második kötet. Mondja Sipos Éva: írjak magamnak addig valami kis etűdöt, ujjgyakorlatot. És akkor hirtelen kipattant belőlem, hogy komponálni fogok.

Karakterdarabokat írtam: Hüvelyk Matyi, Bújócska, Csúfolódó, Pityergős. Most sem tudom könnyen lejátszani ezeket. De akkor egy vizsgahangversenyen lejátszottam. Az egyiket ötször kellett megismételnem. Ez volt az „Ostinato bolgár ritmusban”. Bartók Ostinatóját hallottam… meg a Gyermekkórusokat. Életem első zenei élményei voltak. Nem Bachot ismertem meg először. Hogy tudtam ezeket a kompozíciókat megírni, nem tudom. Büszke vagyok rá!

F. I.: Lehetsz is. Mert, hogy valaki a saját darabjain tanult volna zongorázni, erre nem volt példa a zenetörténetben.

Sz. S.: Tényleg? De komolyra fordítva a szót: a kompozícióim, de minden tettem emberekhez, személyes élményekhez kapcsolódnak. Békés-Tarhos leginkább Gulyás Györgyhöz, akinek később oratóriumot és kantátát írtam. A Gyermekquartett a négy fiamnak, a Zongoraverseny a feleségemnek készült, a Hegedű szólószonáta szegény Simor Andrásnak, aki már nem él.

Ifj. Tildy Zoltán minden filmjéhez én írtam zenét. Nagyon sokat tanultam tőle. Teljesen más típusú ember: szótlan, zárkózott. Sose hittem volna, hogy valakivel, aki nem olyan beszédes, össze tudok barátkozni, És lám, barátok vagyunk. Nagy élmény vele dolgozni. Neki izgalom, mert utolsóbb pillanatban, mint én, állítólag csak a Vujicsics ír zenét… A Tildy-filmek közelebb vittek a természethez, a csendhez… A Vérnász altatója is az egyik film zenéjéből született.

A nemrég fiatalon meghalt rajzfilmrendezőnek, Csermák Tibornak is sokat köszönhetek. Skrupulózus ember volt. Sosem volt kész semmivel. Sohasem tekintett semmit véglegesnek. Mindig azzal csúfoltam, hogy olyan, mint aki az aszfaltot a megkeményedés után újra felolvasztja. Egy filmet tudott volna egész életében csinálni, az a típus volt.

A filmzenék — ezt nem tagadom — kényszert jelentettek először, de ezekben lehetett büntetlenül kísérletezni, és a megélhetés is kényszerített, hogy sok filmzenét írjak, mert abból mindenesetre könnyebb megélni, mint ha operát ír az ember, vagy oratóriumot. Az, hogy a Vérnász után a Hamleten dolgozom, bizonyítja, hogy nem akarok meggazdagodni. Balatoni villám sosem lesz… Nehéz azt csinálnia az embernek, amihez a legtöbb kedve van. Az életben ezt kevesen tehetik meg.

F. I.: Érzékeny vagy az emberekre. Kik voltak azok a muzsikusok, akik személyükkel legjobban hatottak Rád?

Sz. S.: Hol kezdjem? Farkas Ferencnek rengeteget köszönhetek. Nagyon nagy pedagógusnak tartom. Ilyen mondásai voltak: „Levet a ló.” „Hozzáfog, megszüli nagy nehezen ezt a témát, oszt kirakja a sziklára, és kolbászt ad neki, nem anyatejet.” Vagy: „Hű, most már nagyszerűen ül a lovon, úgy látszik, hogy lovagol is… pedig oda megy a ló, ahova akar.” Rusztikusnak tűnnek, talán nem is így mondta… de így maradtak meg bennem.

Az egyéniségünket nem befolyásolta. Nem mondta meg, hogy milyen zenét írjunk. De azt mondta, hogy „ez így nem jó”. Mondom: „Én nem ezt akartam”. (Mert szeretek mindig mindenkivel szembeszállni.) Erre azt mondja: „Ja, akkor azért rossz!” Sokszor eszembe jut a zongora mellett.

A diploma után már nem vittem hozzá a műveimet. Először nem tudta, hogy miért nem megyek hozzá… Nem azért nem mentem, mert nem szerettem őt — akkor nem így beszélnék róla —, hanem azért, mert meg akartam tanulni a saját lábamon járni. Nem lehet egy életen keresztül kérdezgetni, hogy hány taktussal kevesebb, vagy több legyen a visszatérés… Üssem meg érte én a bokámat.

Kodály tanár úrral nagyon sok — jó értelemben vett — „kellemetlen” órám volt. Nem dicsért, nem hízelgett senkinek. Úgy tudott fricskázni, hogy a legérzékenyebb pontunkat sértette meg. Az ember hetekig nem tudott megnyugodni.

Sose tudtam nagy emberek körül nyüzsögni. Távolabbról szerettem őt. Nem voltam az „embere”. Nem tartoztam a sleppjébe, mégis, szinte minden művem bemutatójára eljött. Mikor az Istar pokoljárása ment a Zeneakadémián, azt kérdezte tőlem a művészszobában: „Mondja, maga sokat járt zsinagógába?” „Nem, tanár úr, miért?” „Mert nagyon hajlítgatja.” Ezt mondta, mert sok volt a melizma.

A Vérnász bemutatója után három órát sétáltunk a Hármashatárhegyen. Harmincnégy vagy harmincöt éves voltam akkor, de nem győztem se fejjel, se lábbal, úgy járta nyolcvanegynéhány éves korában a sziklákat. Kifáradtam. Mondtam is. Ez tetszett neki. „Miért nem magyar operát írt?” — kérdezte. Mondom: „Tanár úr, tessék olyan magyar drámát adni, amiből jó operát lehet írni.” Azt mondja: „Kérdeztem. Ne maga kérdezzen!”

Aztán azt mondja: „Miért ír annyi piccolót? Gondolja, hogyha nagyon hangosan szól, akkor felébred az, aki elaludt?” Ilyeneket mondott. Nagyon sok rosszat. A legvégén azt mondom neki: „Tanár úr! Most már annyi rosszat mondott, tessék valami jót is mondani, hogy a legközelebbi darabomban ne csak arra gondoljak, hogy mit ne csináljak, hanem arra is, amire támaszkodhatom.” Rám néz: „Maga telhetetlen. Más zeneszerző, ha megkérdi, hogy milyen a műve, azt mondom: minek írta? Magával meg már három órája beszélek, és azt hiszi, hogy nem szeretem…?”

Mikor a tours-i Ockeghem Kórus ajándékával, egy hanglemezzel — amelyen magyarul éneklik Bartók és Kodály kórusait — nála jártam, elmondtam, hogy Poulenc emlékére siratót írok, rövid requiemet. Hat tételt tervezek és három nagy pillérre építem. Az első tétel — az első pillér — után a második tétel, a Kyrie eleison. A cappella. Mint egy kis intermezzo. A harmadik tétel, a Dies irae, lesz a második pillér. A negyedik tétel, a Libera me, a Dies irae lassú variációja. Rövid fanfárszerű Sanctus után az Agnus Dei a harmadik nagy pillér. Mikor ezt elmeséltem, Kodály tanár úr megszólalt: „Úgy látom: maga kezd öregedni. Maga előre tervez.” És hozzátette: „Csak sok ilyet csináljon.”

A Te Deum kottájába kaptam tőle egy dedikációt. Azt írta bele, arra akar inspirálni, hogy én is megírhassam a Te Deumomat, és hozzáfűzte azt is: „legyen rá oka”.

Maximalista volt. Magával és mindenkivel szemben. Még Békés-Tarhoson, egy szolfézs versenyen első díjat nyertem. Mikor a Zeneakadémiára felkerültem, többet nem mertem elindulni. Gondoltam magamban: miért legyek második? A folyosón találkoztunk: „Mondja, maga miért nem indult a szolfézs versenyen?” „Tetszik tudni, tanár úr, nagyon beteg voltam…” „Azért, mert az a békéstarhosi első díj nem volt egészen igazságos. Maga nagyon gyorsan szolmizált lapról, ez igaz, de az írásbelijében, a második taktusban Fisz helyett F-et írt.” Erre két év után még emlékezett. Fantasztikus memóriája volt. És mindent és mindenkiről tudott. Az életben a hasznosan eltöltött idő oly kevés… Ő győzte mindennel, és semmit sem exponált úgy, hogy ne vitte volna véghez.

Annyira megszoktuk, hogy él, nem akartuk elhinni, hogy meghalt. Aznap este kellett volna lejátszanom a Hamlet első részét az operaházi zsűri előtt…

Hosszú ideig, napokig bénult voltam. Előszedtem Kodály kórusműveit, és kiraktam a zongorára. Egy Berzsenyi versbe — nagyon szerette Berzsenyit — szőttem bele kórusaiból vett idézeteket. A Gyulai Pál versére írt Estéből azt vettem át, hogy „Elnémult a föld lármája”, a Liszt Ferenchez kórusból: Előtted állunk „hangok nagy Tanárja”, utána: Szolgálatod betelt „No, gyere, tedd le” az Öregekből. Érdemed a jók, nemesek, jövendő századok áldják — így fejeztem be, Berzsenyi szavaival, a kompozíciót. Fejet hajtás akart lenni előtte, aki századunk utolsó, legnagyobb magyarja volt.

F. I.: Beszélgetésünk elején, a Vérnász kapcsán azt a kifejezést használtad, hogy nem akarsz elkötelezett lenni. Ez alatt azt érted, hogy a különböző stílustörekvésektől, iskoláktól független vagy?

Sz. S.: Minden művész származik valahonnan. Nem magam találtam ki, egy barátom mondta, hogy az igazi modernség az egész eddigi kultúra és még egy pici. Nyilvánvaló, hogy új kifejezési eszközök keresése nekem, fiatalembernek, kötelességem. Ezért nem állok ellen semmiféle stílusnak, semmilyen irányzatnak. Komolyan foglalkozom az új bécsi iskolával, Webernnel. Körülbelül száz-kétszáz mostani, avantgárd mű kottáját vettem ki a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Könyvtárából. Nem akarom, hogy azért ne kerüljön valamilyen stílus eredménye a kifejezési eszközeim közé, mert nem ismerem, vagy nem tudok olyat írni, hanem mert nem kívánkozik bele a stílusomba.

A különböző eredmények szintézisét keresem. És nem akarok sem az új bécsi iskola, sem Bartók, sem Sztravinszkij követője lenni. Ezt nehezebb csinálni, mert mióta a világ világ, mindig irányzatokban gondolkodtak, a világ mindig egyletekbe tömörül. Mindegyik igyekszik az embert magához szippantani… Irányzatoktól mentes szeretnék lenni. Teljes mértékben úgysem sikerül.

F. I.: Az is irányzat: irányzatoktól távol maradni.

Sz. S.: Az is. Az élet tele van konvenciókkal. Nagyon beidegződött, hogyan kell kezet fogni, virágot szagolni… Szeretném a konvenciókból a magamét kiszűrni. Senki helyett sem lehet élni, mindenki a maga életét éli. Ha az ember vállalja önmagát, a legnagyobb hibái is erénnyé válhatnak. Azt nevezem én el-nem-kötelezettségnek, hogy önmagamat keressem. Az én személyes mondanivalómat akarom elmondani a világról. Nem azért komponálok, hogy megmutassam az ügyességemet, a jártasságomat a stílusokban.

F. I.: Mi volt a véleményed azokról az avantgárd művekről, amelyeket átnéztél?

Sz. S.: Megmozgattak, de utánuk olyan jó volt Vivaldit hallgatnom, és Bachot, Händelt, Monteverdit…

F. I.: Íme, a zeneszerző, aki koráról nyilatkozik!

Sz. S.: Saját zeném után is jobban esik ezeket hallgatnom. Már megmondták: a Wohltemperiertes Klavier legyen a mindennapi kenyered. Szeretném fejből megtanulni.

F. I.: A mi századunk — szerinted — nem versenyezhet a múlttal?

Sz. S.: Dehogynem! Az Oedipus Rex, a Sacre du Printemps, Bartók IV. vonósnégyese. Az V., a VI., a III. is. Főleg a vonósnégyesei és a Mandarin. Természetes, hogy ezek állnak a legközelebb hozzám. Az erőteljes, a döbbenetes effektusokat szeretem. Gyerekkoromban felmásztam a padlásra, és bámultam a vihart, a villámokat. A természet ereje ugyanolyan szép, mint a csendje. (Jelen pillanatban igyekszem kerülni a rikító színeket. Az ütőhangszerekkel szemben is kicsit tartózkodóbb vagyok.)

Sztravinszkijt a 20. század legnagyobb zsenijének tartom. Utolsó műveit is szeretem, ahol az új bécsi iskola felé közeledik. Elhiszem neki, amit ír. Ő mindent megpróbál. Joga van hozzá.

F. I.: Nehezünkre esik tudomásul venni, hogy él közöttünk valaki, akinek látóköre tágabb, mint a miénk. Hogy írhatta ugyanegy mester a Sacre-t és a Pulcinellát, a Zsoltárszimfóniát, az Ebony Concertót és a Huxley Variációkat? Ezen vitatkozunk. Holott jobban tennénk, ha megtanulnánk, hogy ez is, az is Sztravinszkij. Ahogy megtanultuk, hogy a Kétszólamú invenciók és a Máté passió szerzője egy személy.

Sz. S.: Jelentőségét még az is növeli, hogy manapság ritka az olyan alkotóművész, akitől igazán lehet tanulni.

Nem kedvelem a Henze operákat, bár Nyugaton az egyik legfelkapottabb operaszerző. Britten zenéje sem áll nagyon közel hozzám, de igazi muzsikus. Mindent tud. Kicsit a felületen marad, de úgy érzem, hogy megoldja, amit vállal. Tulajdonképpen nagyképűség ezt mondani, hogy „felületen marad”, mert lehet ugyan, hogy így van, de ezzel szemben én soha nem írom meg olyan jól a műveimet, mint ő.

Nem szeretek első hallásra ítélni. Még jól ismert műről sem ítélek szívesen. Mert hogy mi tetszik vagy mi nem, azzal is összefügg, hogy számomra éppen akkor mi a fontos?

A Wozzeck most rettenetesen közel áll hozzám, pedig — megvallom őszintén — nagyon nehezen barátkoztam meg vele. Ennek a szövegkönyvnek biztos, hogy ebben a stílusban kellett megszólalnia. Ha ma, egészen más szövegkönyvvel ugyanezt csinálják, az már átvétel, utánzás. Nem feltétlenül szép, ha a dallam akkorát ugrik, amekkorát a hangszál csak nehezen követhet. Igaz, hogy ennek a kornak a zenéjében a feszültség, oldás, emelkedés, csúcspont tendenciája helyett liftszerűen tud a zene pillanatok alatt bárhol lenni.

Webernnek főleg az I. és II. kantátáját szeretem. Kurtág mondta — jó barátságban vagyok vele, nála ismertem meg a feleségemet —, hogy még Bach sem ismerte úgy a hangok természetét, senki sem tudott annyit a zenetörténet során a hangok összefüggéseiről, mint Webern. Ez valószínű, hogy igaz. Egész más dolog, hogy appercipiálni nehezebb, és nem lehet bármilyen lelkiállapotban hallgatni. Ez általában így van az új zenénél. Megfelelő alkalom kell hozzá, hogy élvezni tudjuk. Én is keresem, hogy mitől függ az, hogy rám hat-e valami?

F. I.: És mitől függ?

Sz. S.: Ha jó órában írtam egy művet, akkor, amikor a csillagok együttállása is megfelelő volt, a közönség legjobban azokra a pontokra reagál, amiket a leginkább átéltem. Amit a zeneszerző átél, amiben kifejezőerő van, amelyik műnek — ahogy mondani szoktam — nemcsak jelen ideje van, de múlt ideje is, az hat legjobban. Sok új, érdekes darabot hallok, de ha kimegyek a koncertteremből vagy elzárom a rádiót, a magnetofont, és semmi nyoma nem marad bennem, akkor annak a műnek csak jelen ideje volt. A jó műnek múlt ideje van. Arra emlékszem.

Ezért szeretem Honeggert. Sokakkal szemben, akik szerint már elavult. Szerintem nem avult el. Én azt keresem a művekben, hogy mit ad nekem, mit mond, és főleg azt, hogy az életben segít-e továbbmenni. És nem azt, hogy tetszik-e az a stílus, amiben írták, vagy nem.

Mikor Franciaországban az Istar pokoljárását bemutatták, akkor ismertem meg Poulencet. Azt kérdeztem tőle, hogy nem konzervatív-e a zeném? Mire valami hihetetlen erővel tört fel belőle, hogy vegyem tudomásul, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi jut az eszembe. Ne értékeljem, és ne gondoljak a következményeire annak, amit írok. Szinte könyörgött: ne hagyjam magam lebeszélni arról, amit csinálok. Azt mondta: „Húsz év múlva senkit sem fog érdekelni, hogy amit ma írt, az konzervatív volt-e vagy előretörő!”

UNESCO-ösztöndíjjal ki akart hívni Párizsba, de röviddel a második tours-i fesztivál előtt meghalt. Az ő halálára írtam a már említett siratót, a Deploration-t. Requiem, de zongoraverseny is. A tours-i Ockeghem Kórus mutatta be. És a feleségem. Így utazhattunk együtt szolgálati útlevéllel, Franciaországba…

F. I.: Ha legközelebb az újságban azt olvasom, hogy új Szokolay kompozíció született egy zongoristára és négy kisfiúra, tudni fogom, hogy valahová készültök…

Sz. S.: No, én megyek…

F. I.: Most már mehetünk együtt is.
 
 

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.