A hét zeneműve
Huzella Elek: Miser Catulle
(Szegény Catullus)
Hamar felejtünk. Elég egy emberöltő, s hajdan volt jelentősnek vélt alkotókról, zeneszerzőkről ifjú kortársaink már semmit sem tudnak. A szerencsésebbek ideig-óráig élnek még tanítványaik emlékezetében, kerekszámú évfordulókon műsorra tűzik egy-egy darabjukat, de az életművet, ha nem a mester, legkésőbb a tanítvány magával viszi a sírba. Más kis népek szerényebb tehetségű szerzőiket is számon tartják, mert az övék; mi mintha jeles mesterek fölött is könnyedén átsiklanánk. Huzella Elek nevét nemhogy a nagyközönség, a zenész szakma se nagyon ismeri.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1915. augusztus 24-én született Budapesten, és már tizenkilenc éve nincs közöttünk. Zeneszerzést Siklós Albertnél tanult, eközben a Tudományegyetem bölcsészkarán esztétikát, filozófiát, pedagógiát végzett. Disszertációja Claude Debussyről szólt.
Tanulmányai befejezése után előbb karnagyként működött, majd a Magyar Rádió munkatársa lett: zenei szerkesztőként, aztán a Zenei Osztály helyettes vezetőjeként tevékenykedett. Csakhamar rátalált azonban igazi hivatására, a pedagógiára. 1947-ben, a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában kezdett tanítani, két évre rá már a muzsikusnak készülő ifjúságot oktatja a nevét gyakran változtató középfokú intézményben, a jelenlegi Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. A szó: oktatja, nem is illik hozzá. Sem a zeneszerzést, sem a zeneelméletet, szolfézst nem oktatta köznapi értelemben. Ő a zenét az egyetemes művelődéstörténet részeként szemlélte és szemléltette. Növendékei, akik azonosulni tudtak vele, tisztelték, szerették. Iróniára hajlamos, a hangoskodástól magát távoltartó személyisége tanártársaira is nagy hatással volt. Nemes tartású alakja mellett nem mehetett el senki sem anélkül, hogy föl ne nézett volna rá.
Zeneszerzői munkássága mennyiségileg nem, de műfajokban gazdag. Írt kamarazenét, zenekari műveket, Rapszódiát zongorára, üstdobra és vonószenekarra, concertinót — Concertino lirico címmel — fuvolára és vonószenekarra , oratóriumot és kantátát, kórusműveket és dalokat, darabokat zongorára, gitárra, orgonára.
Huzella Elek neve akkor kerül a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor a B–A–C–H motívumra írt Epilógus című orgonaművével — 1957-ben, az olaszországi Vercelliben — elnyerte a zeneszerzői verseny legmagasabb díját. A zeneszerző vallomása szerint a nevezetes motívumnak nem polifon, hanem akkordikus lehetőségeit akarta kihasználni. „Ez a kompozíció nem igyekszik megszelídíteni a B–A–C–H téma aszkétikus kromatikáját, hanem utolsó hangjáig meghagyja eredeti jelentésében.”
A Muzsika című folyóiratban Pernye András számolt be a magyarországi bemutatóról: „Az Epilógus kiváló kvalitásaival méltán foglal helyet a legjobb modern magyar alkotások közt” — írta, és a kritikából azt is megtudhatjuk, hogy a darabot Gergely Ferenc előadásában „a szépszámú közönség viharos lelkesedéssel fogadta és megismételtette.”
Az itáliai díj eredményeképpen, 1960-ban, egy Jankovich Ferenc és egy Vas István költeményre írt Huzella-dal megjelent a Ricordi kiadónál. Jellemző, hogy a Music & Letters 1960/4. számában így fogalmaz a recenzens: „Huzella neve a tájékoztató könyvekből hiányzik ugyan, de ez a két rövid dala (magyar szöveggel, olasz fordításban) mégis azt bizonyítja, hogy különös atmoszférát teremteni tudó, határozott lírai tehetség, amely választékos tonális harmóniavilággal jut kifejezésre.”
„Bach és Bartók. Gondolatok a Kékszakállú egyik dallamára” címmel, a Muzsika 1959. júniusi száma közölte azt a Huzella-tanulmányt, amelyből megtudhattuk, miért került Bartók operájába a Máté-passió egyik részlete. Huzella szerint az „Ach Golgatha” recitativo oboa da caccián megszólaló egyik motívuma azért jelenik meg a hetedik ajtó kinyitása után a „Lásd a régi asszonyokat…” szavak alatt, mert „A Kékszakállú herceg férfisorsa, a társtalanság Bach által felidézett döbbenetéhez kapcsolódik; végső magányossága pedig a csendet, a Golgotha csendjét idézi.”
Huzella nem maradt társtalan, a magányosság gondolata mégis sokat foglalkoztatta. A Magyar Rádió felkérésére készült az 1967-es keltezésű Miser Catulle (Szegény Catullus), amelyben a lírai költészet egyik legnagyobbjának, a római Catullusnak — szerelméhez, Lesbiához írt — VIII. versét zenésíti meg. Mit ajánl a költő azoknak, akik egyedül maradnak; hogyan viseljük el az egyedüllétet, amikor a kedves, akihez hasonlóan még senkit sem szerettünk, elhagy bennünket? Hallgassuk meg a költeményt Devecseri Gábor fordításában:
„Szegény Catullus, épp elég az őrjöngés:
tudd elveszettnek azt, mit elveszettnek látsz.
Fehértüzű napok ragyogtak egykor rád,
amíg a kedves útjain kalandoztál,
kit úgy szerettem, mint ki sem fog egy nőt sem.
Be sok, be drága tréfa járta akkortájt,
amit kivántál s kedvesed se gyűlölte.
Bizony fehértüzű napok ragyogtak rád.
Most nem kívánja már: te is, bolond, hagyd el;
az elszökőt ne űzd, ne légy szerencsétlen,
de tűrd a sorsod, légy kemény, szilárdszívű.
Hát ég veled, Catullus ím szilárdszívű,
nem űz, te kedves, ellenedre nem kérlel:
csakhogy neked, te bűnös, fájni fog, hogy majd
nem szólogatnak éjjelente: élet lesz
az életed? ki ostromol? ki tart szépnek?
s majd kit szeretsz? kiének mondanak, kit fogsz
csókolni, és kinek harapsz az ajkába?
Te légy konok, Catullus — és szilárdszívű.”
Huzella a Miser Catullét a latin eredeti nyomán komponálta meg, de készített a versből olyan magyar fordítást, amely a Devecseri Gáborénál jobban illeszkedik az ő megzenésítéséhez. Az utolsó, a 19. Catullus-sor csak ennyi:
„Te légy konok, Catullus és szilárdszívű.”
Huzellának, mert darabját kódával kívánta zárni, hosszabb szövegre volt szüksége, továbbírta hát a verset. Íme az utolsó sor az ő fordításában — és ami utána következik:
„Ám te, Catullus, most te légy hát
kegyetlen, soha meg ne alázkodj.
Szenvedőn sose lásson.”
Mi ez, ha nem ars poetica?
(zene)
Ám nemcsak tartalma, a vers szerkezete is izgathatta a zeneszerzőt. A jambikus trimeter az antik költészet egyik legnépszerűbb versformája. Tri meter, három ütem minden sora. Az ütemek mindegyikébe két versláb — a legtisztább esetben két jambus — fér, pl. „E kis hajó…”. A sor három ütemében hat jambusnak, hatszor két — vagyis tizenkét — szótagnak van helye: „E kis hajó, mely itt pihen, barátaim,…” Jól illik a rövid és hosszú szótagok egymást váltogató hullámzása a IV. Catullus-vershez:
„E kis hajó, mely itt pihen, barátaim,
beszéli, hogy miképen egy se, fürge volt,…”
Tipikusabb azonban, amikor a jambikus trimeter ütemeinek első szótagja közömbös, lehet rövid, de lehet hosszú is. Erre példa egy sor Catullus LII. verséből:
„Tisztsége van már Struma Noniusnak is,…”
Most érkeztünk el a Huzella választotta költeményhez, amely a jambikus trimeter sajátos változata: choliambus, görögül: khóliambosz vagy szkázon. Itt a sorok utolsó előtti, vagyis 11. szótagja rövid helyett — ahogy várnánk — mindig hosszú! Ettől megbillen, „sánta”, „bicegő” lesz a ritmus. Innen az elnevezés: khólosz = sánta, szkázon = bicegő-jambus:
„Szegény Catullus, épp elég az őrjöngés:
tudd elveszettnek azt, mit elveszettnek látsz.”
Huzella vállalja a sorvégi sánta jambusokat, megőrzi a sorok egyéniségét, és, ha zeneileg indokoltnak tartja, egy-egy hanggal, melizmával, szóismétléssel túllépi a tizenkétszótagúságot, a verslábak kínálta arányokat meglágyítja vagy kihegyezi, a rövid és hosszú szótagokat szabadabban kezeli.
Catullus versét a zeneszerző két szólistára bízta. Talán szabad a tenorban Catullust, a szopránban Lesbiát üdvözölni…
Úgy tudjuk, az antik időkben nem éltek a polifónia eszközével, nehogy az egymásba fonódó szólamok nehezítsék a drámai szöveg vagy a lírai vers megértését, csorbítsák, bizonytalanná tegyék a szavak jelentését. A Miser Catulle szólistái is gyakran éneklik egyszerre a szavakat, különböző hangközökben, vagy éppen ugyanazon a hangon, unisono. Bizonyítsa három példa, hogy Huzella mindig a mondanivalót tartja elsődlegesnek, nem a szavakhoz, a gondolatokhoz társít dallamot:
„Most, hogy megtagad ő, te éppúgy elszakadj tőle;
menjen, ha tűnni látod tétova vágyban…”
Catullus tanácsát ugyanegy hang repetíciója vési emlékezetünkbe.
(zene)
„Menj hát, menj, te csalfa leány,
ne féltsd Catullust, szilárd a lelke;
Már nem hiányzol, nem is álmod felőled…”
Nos, a hangok éppen az ellenkezőjét mondják: Kár, hogy elmégy! Hiányzol, Lesbia! A diatóniát ugyanis szomorú félhangmenetek váltják föl. Kromatika. A zeneszerző — a költővel együtt — megsiratja a lányt.
(zene)
„…mondd, mit ad néked az élet!
Mondd hát, mire vársz még? Kire sugározod bájad?
Szíved kié lesz? Lelsz más szívet érte?…”
A lány meghalt a költő számára, ezt szimbolizálta a kromatika. De élni kell tovább! Az élet, a „vita” szó előtt fordul vissza a kromatika a félhang-sorozatokat kerülő diatóniába. A darab csúcspontját — a hajdani „fehértüzű napok” emlékét — idéző kérdésekkel, az első Catullus-sorhoz társított dallam visszatérése követi.
(zene)
Megfigyelhettük, hogy különböző kombinációkban négy kürt, három trombita és három harsona halad együtt az énekszólamokkal. Együtt haladnak velük, de nem szolgaian. Varázsa van, ahogy illeszkednek is hozzájuk, meg nem is.
Tercépítkezésű harmóniák uralják a partitúrát, hármas- és többfokú hangzatok, de egymáshoz fűzésüknél nemcsak a hagyományos ellenmozgás elve érvényesül. Fülünknek kedvesek a kvintpárhuzamok. Elfogadjuk az archaizáló hangzást a kétezer év előtt élt Catullus költeményéhez.
A szünet nélkül végigénekelt verssorokat rövid hangszeres bevezetés és kóda keretezi. A rézfúvósok teremtette férfias atmoszféra, markáns ritmusok, szép összecsengések emlékével búcsúzunk a mindössze ötperces tételtől. És dúdoljuk tovább vonzó, néhol kifejezetten olaszos dallamait.
(zene)
Földes Imre
(Először elhangzott: Bartók Rádió, 1990. október 15.)
|