Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

A hét zeneműve

Johann Sebastian Bach:
á-moll hegedűverseny

 

 

Vannak, akik szerint nem helyes Vivaldi vagy Bach concertóit versenyműveknek nevezni, mondván: a concerto a barokk, a versenymű a klasszikus és romantikus kor jellegzetes műfaja. Mások a concertót a barokk korszak versenyművének tartják, így hát szerintük mindegy, hogy egy hegedűre és vonósegyüttesre írt művet hegedű-concertónak vagy hegedűversenynek nevezünk. Érvként a nemzetközi gyakorlatra hivatkoznak, ahol ilyen különbséget nem tesznek: a Bach versenymű épp úgy concerto (Konzert), mint Bartók III. concertója, azaz III. zongoraversenye.

 

Fogadjuk el most ez utóbbi álláspontot némi megszorítással, hiszen a 18. század elejének versenyműve sok szempontból különbözik attól a típustól, amelynek története a kora klasszikusoktól, Haydntól, Mozarttól csaknem máig ível.

 

A versenymű — kivételektől eltekintve — három tételes, két gyorsabb tempójú tétel fogja közre a lassút. Ez így igaz Vivalditól Bartókig. A tételek belső szerkezete azonban az idők során alaposan átalakul. Vivaldinál például a szélső tételekben a teljes együttes ritornelljei és a szólistának szánt szakaszok váltogatják egymást; a klasszikus és romantikus mesterek a szonátaformát, illetve a szonátaszerű formákat részesítik előnyben.

 

Minden versenyműre jellemző, hogy bennük egy muzsikus, vagy a muzsikusok kisebb csoportja szólisztikus feladatot lát el, de míg a barokk kor szólistája inkább primus inter pares, első az egyenlők között, addig a 18. század második felétől kezdve egyre próbára tevőbb, egyedi szólamot kap a zeneszerzőtől, amellyel bebizonyíthatja különleges rátermettségét, kivételes technikai és zenei adottságait. Vajon a hangversenylátogató, ha Beethoven vagy Brahms versenyművet pillant meg a koncertprogramon, az együttesért vagy a szólistáért váltja meg a jegyét? (Ezúttal tekintsünk el a harmadik lehetőségtől, miszerint magáért a kompozícióért megy el a koncertre, mert versenyművek esetében ez bizony egyáltalán nem jellemző.)

 

Bach á-moll és É-dúr hegedűversenye, valamint a d-moll kéthegedűs verseny 1717 és 1723 között, a Leopold kötheni herceg szolgálatában eltöltött évek alatt készült, nyilván a kitűnő, általa irányított udvari zenekar és annak legjobb hegedűsei számára. Gyanítják, hogy e darabokon kívül születtek még hasonló hegedű-concertók, de ezek elvesztek. Néhány évvel később ugyanis Bach, a lipcsei Collegium Musicum hangversenyére — minden valószínűség szerint fiainak, illetve tanítványainak fellépését segítendő — csembalóversenyeket készített. Vannak köztük egy-, két-, három- és négycsembalós koncertek. Egy részükről tudjuk, hogy átirat, az á-moll és az É-dúr hegedűversenyből, a d-moll kettősversenyből, a IV. brandenburgi versenyből; a négycsembalós á-moll verseny Vivaldi h-moll négyhegedűs versenyéből készült. Bach talán a többi csembalóversenyt is számunkra ismeretlen művek — köztük hegedű-concertók — nyomán alkotta újra. Mindenesetre feltűnő, hogy a csembalószólamok nem egy passzusa milyen jól hangzik hegedűn!

 

Kötheni tartózkodását megelőzően Bach nem írt concertót, legalábbis saját leleményűt nem, de már Köthen előtt eljegyezte magát a műfajjal. Első Vivaldi-átiratai Weimarból valók. Élete során tíz Vivaldi-concertót dolgozott át: hatot szólócsembalóra, hármat orgonára, egyet pedig négy csembalóra és vonószenekarra. Valamennyi olyan gyűjteményből való, amely 1717-ig, Köthenbe távozásáig nyomtatásban megjelent. Közöttük van hat concerto a híres L'Estro Armonicóból, kettő a La Stravaganza sorozatból.

 

Forkel, Bach első életrajzírója úgy informál, hogy annak idején szokás volt hangszeres művekből, concertókból tételeket eljátszani a templomi szertartás közben. Ilyenkor Bach bizonyára olyan műveket tűzött műsorára, amelyek a legkedvesebbek voltak számára. Vivaldit nagyon szerethette, hiszen nincs kortársa, akihez oly gyakran fordult volna, mint éppen hozzá. Alaposan elsajátíthatta a velencei mester technikáját, mégsem vált epigonjává. A két mester concertóit lehetetlen összetéveszteni. A Vivaldi versenyművek ritkábban élnek polifon elemekkel, homofonikusabbak, melodikusabbak, szemben Bach versenyműveivel, amelyek kontrapunktikus szerkesztésben gazdagabbak, a zenei cselekmény bennük több síkon játszódik, a dallam egyensúlyban áll a többi kifejezőeszközzel.

 

Mindezek nemcsak Vivaldi vagy Bach alkatából következnek. Bach itáliai kortársainak stílusa, zenéjük hangütése „modernebb”, közelebb áll a klasszikához. Bach vállalja, amit elődeitől, és azok elődeinek elődeitől, a németalföldiektől örökölt: az aprólékos, míves szerkesztést. Concertóiban sem csak érzelmi hatásra törekszik, hanem gazdag intellektuális élményekkel is szolgál.

 

A Vivaldi concertók szélső tételeiben, említettük már, zenekari ritornellek és szóló szakaszok váltakoznak. Minimálisan öttagú az ilyen tétel: három tutti tömbből és két közrezárt szólóból áll (T–S–T–S–T), de lehet bennük három vagy négy szóló epizód, ennek megfelelően több tutti. A nyitó- és zárótömb, anyagában és terjedelmében, rendszerint rímel egymásra, általában hosszabbak, mint a belső zenekari blokkok. A szólószakaszok nagysága is különböző. Van, ahol mindegyik picit hosszabb az előzőnél, van, ahol először nő, majd csökken az ütemek száma, mintha szimmetriára törekedne a szerző.

 

Bachnak kedves ez a forma, de olyannyira saját ízléséhez igazítja, hogy szinte rá sem ismerünk a mintára. Vivaldinál világosabban elkülönülnek a zenekari szakaszok a szólórészektől. A hallgatónak nem esne nehezére, ha arra kérnénk: számolja meg a tagok számát, 5, 7 vagy 9 tömbből áll-e a tétel?

 

(zene: Vivaldi: d-moll concerto viola d’amoréra

és zenekarra /RV 393/, 3. tétel)

 

Nem így van Bachnál! Ő igyekszik a határvonalakat elmosni. Hogy hány tuttiból és hány szólóból áll az á-moll hegedűverseny első tétele, különösen első hallásra nehéz lenne megállapítani, de amit „elveszítünk” az egyik oldalon, megnyerjük a másikon. Folyamatosságot, a zene olyan áradását kapjuk cserébe, hogy szinte sajnáljuk, mikor a tétel véget ér. Boldogan sodortatnánk magunkat tovább.

 

(zene: I. tétel)

 

Ahogy a Vivaldi concertók lassú tétele is gyakran, az á-moll hegedűverseny is basso ostinatóra, konokul ismétlődő basszusmenetekre épül. Csak itt két különböző ostinato váltakozik. Az első a jellegzetesebb: motívumai három azonos magasságú nyolcadhangból, és gyorsabb, mindig fölfelé mutató háromhangú skálamenetből állnak. A második ostinatóra — az első jelentkezést leszámítva — lefelé haladó nyolcadmozgás jellemző. A két ostinato karakterét a hangszerelés is kidomborítja. Az egyik — csupán egyetlen kivételtől eltekintve — a basszusokon, a másik mindig a brácsákon (violákon) szólal meg. Ilyenkor ez a legmélyebb szólam.

 

Az ostinatók tiszteletben tartják egymás köreit… Vagy kivárják, míg a másik befejezi a mondandóját, vagy találkozási pontokon adják át egymásnak a szót. Ez utóbbi eszközzel Bach ugyanazt a hatást éri el, mint amit az első tételben a tuttik és a szólószakaszok egymásba olvasztásával elért: kerüljük a leállásokat, haladunk szüntelenül előre.

 

A szólistát is e cél szolgálatába állítja! A szólóhangszer a basszus-ostinato bemutatkozása után a brácsa-ostinatóval együtt lép a színre. Azt hihetnénk, mindvégig szövetségesek maradnak, de ez csak részben igaz. A szólista a brácsa-ostinatót sose hagyja magára, ám a basszus-ostinato fölött is találkozunk vele. A szólóhegedű karakterisztikus tizenhatod-triolái ugyanis egyik ostinatóról ívelnek át a másikra, nincsenek tekintettel a metszéspontokra, sőt, legtöbbször éppen ezekről terelik el a figyelmünket.

 

(zene: II. tétel)

 

A legáttekinthetőbb valamennyi közül a táncos lejtésű, 9/8-os utolsó tétel, amelyben a Da Capo elvű és a rondószerű építkezés fog kezet. 25 ütemes tuttival indul, ezzel is zárul. A két zenekari tömb között majdnem száz ütem a szólistáé. A kíséretben, hogy el ne felejtsük, honnan indultunk, négyütemek, kétütemek, motívum-szilánkok emlékeztetnek a tétel fejére; egyben a visszatérésre is felkészítenek.

 

Bach a tétel lendületét csak egyetlenegyszer függeszti fel. Ez a megálló még nagyobb nyomatékkal hívja fel figyelmünket az alaphangnem visszatérésére, a szólista — kadenciára emlékeztető — taktusaira, és arra a kivételes dinamizmusra, amely Bach műveinek, köztük az á-moll hegedűversenynek is sajátja.

 

(zene: III. tétel)

 

Földes Imre

 

 

(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1982. december 6.)

 


©2022 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.